Pálinkó István vagy ahogy mindannyian ismertük: Stike rövid és súlyos betegség után 62 éves korában ez év március 26-án elhunyt. Nem tudtam tőle személyesen elköszönni, utolsó rövid telefonbeszélgetésünkkor annyit sikerült megtudnom, hogy
küzd ugyan, de érezhetően fogytán az ereje. Stikének közismerten a küzdeni tudás volt az egyik védjegye, így akkor még eszembe (eszünkbe) se jutott, hogy alulmaradhat. De ahogy egymás után érkeztek az aggasztó hírek, egyre többször kellett
arra gondolnom, ami végül is bekövetkezett, hogy elveszíthetem az egyik legjobb barátomat.
Stike egy évvel előttem járt az egyetemen, az 1978-ban indult vegyész évfolyam egyik legjobb (az is lehet, hogy a legjobb) képességű tagja volt,
ami már csak azért is komoly teljesítmény, mert az a mezőny kivételesen erős volt. Stikét mindenki ismerte, központi figura volt, köztudott volt róla, hogy éltanuló, a Népköztársasági Ösztöndíj elosztásakor kihagyhatatlan volt. Emellett
aktív (egyes vélemények szerint hiperaktív) közösségi ember, a KISZ-ben is vállalt különböző szintű feladatokat, azt hiszem, először éppen az egyetemi KISZ-bizottságon találkoztunk. Én kémia-fizika tanárszakos hallgatóként Irinyi kollégista
voltam, ő meg Eötvösös, ugyanaz az épület, így ott is elég gyakran összefutottunk, később pedig a Herman Ottó Kollégium felső két szintjén, ahol a fiatal házasok kaptak szobát. Sok párhuzamosság volt az életünkben. Mindketten első generációs
értelmiségiek voltunk, nagyjából egyívású gyerekeink ugyanabba az óvodába jártak és a Herman után mindketten a Makkosházi lakótelepre költöztünk, panellakásba a családjainkkal. Egyetemi doktoranduszként egymás tágabb ismeretségi-baráti
körébe tartoztunk, amibe belefért, hogy elmenjünk sörözni vagy a folyosón váltsuk a világot, sőt néha „családilag” még meg is látogattuk egymást. Mivel Stike a szerves kémia és a katalízis szerelmese volt, én meg inkább a szervetlen kémiát
kedveltem, és az ennek megfelelő tanszékekre kerültünk, szakmai kapcsolat ebben az időben még nem volt közöttünk (meg aztán az ilyesmi a nyolcvanas évek „szűk levegőjében” nem is tartozott a felülről támogatott kezdeményezések közé.)
Aztán
jött a rendszerváltás. A legnagyobb átrendeződéseket hozó 90-es éveket Stike főként idehaza töltötte, az események sűrűjében (persze azért néha el-elutazott egy időre külföldre), így az összes változásnál legalábbis jelen volt, de ahogy
én ismertem, követte és ha lehetett, alakította is azokat. Ezzel szemben én 1993 és 2000 között Ausztráliában éltem és dolgoztam, így lemaradtam egy csomó dologról, de ha így jobban tetszik, lelazsáltam azokat. Amikor 2000-ben hazahozott
a hon- és a kalandvágy, érthető módon nem ismertem rá arra az országra, amit 8 évvel azelőtt elhagytam. Értékes és a későbbiek szempontjából fontos felfedezés volt számomra, hogy Stike, mint világot látott ember, nem tekintett a „külföldön
megtollasodott és külföldről hazaszakadt” szakmai ellenfélnek (mint oly sokan mások, sajnos). Ekkortájt volt egy nagyon fontos beszélgetésünk, aminek néhány részletére még ma is emlékszem. Stike arról próbált meggyőzni, hogy publikálni
kell, éspedig külföldön, angolul és sokat. Én meg amellett érveltem, hogy ipari alapkutatásokat kell behozni az egyetemre, ahol a megtermelt és áttételeken át az R&D központokban hasznosítható háttértudás, ami az érték. Végül megállapodtunk
abban, hogy nem értünk egyet, de még később többször visszatértünk erre a kérdésre. Élvezetes pengeváltások voltak és ma már tudjuk, hogy mindkettőnknek igaza volt.
A fordulópont aztán 2008-ban következett be. Mindketten akkor voltunk
tudományos pályafutásunk mélypontján (egy újabb érdekes párhuzam). Se pályázatunk, se pénzünk, se sikeres kutatásunk és ebből írható publikációnk nem volt éppen egyikünknek sem, és még egy halom további gond, amit inkább nem is idéznék
fel. Ekkor teljesen váratlanul, kaptam külföldről egy ipari megkeresést, a timföldgyártásnál használt tömény lúgos oldatok és a belőlük kiváló szilárd anyagok, pl. réteges kettős hidroxidok (LDH-k) kémiájának alapjai volt a tárgya. Az
oldatkémia rész számomra ismerős terep volt, de LDH-król alig hallottam előtte, arra viszont emlékeztem, hogy Stike a nagydoktori védésén az LDH-król is beszélt, nem is keveset. Bekopogtam hozzá azzal, hogy hozzáértő társat keresek ehhez
a projekthez, csináljuk meg együtt, fifti-fifti. Stike azonnal igent mondott, az alig néhány millió forintos projekt elindult, és ezzel megalakult a Kémia Intézet első tanszékeken átívelő kutatócsoportja. Néhány hónapon belül 4 hallgató
csatlakozott hozzánk, később mind a négy nálunk PhD-zett. Aztán a csoport nőni kezdett, újabb projektek jöttek, alapkutatások és ipari munkák, újabb feladatok, újabb tehetséges hallgatók. Beindultunk. Még nevünk is lett: Anyag- és Oldatszerkezeti
Kutatócsoport, angolul Material and Solution Structure Research Group, MASOST. A témakörök is kiszélesedtek: csináltunk katalízist, szintetizáltunk nanoszerkezeteket, műveltünk oldatkémiát és szervetlen szintézist.
Azóta megszakítás
nélkül együtt dolgoztunk Stikével, 14 PhD hallgató került ki a kezünk alól és további 10 cselekménye folyamatban van. A Web of Science alapján 113 közös referált közleményünk jelent meg az elmúlt 10 évben, a legsikeresebb évünk a tavalyi
volt, 14 cikkel és két tized híján 70-es össz-impakttal.
Stikével dolgozni élmény volt. Hatalmas és folyamatosan karbantartott szakmai tudással rendelkezett. Munkabíró képessége hihetetlen (és számomra követhetetlen) volt, napi 12-14
órákat dolgozott, gyakran hétvégén is, a munka, a kémia volt az élete. („Azt hiszem, jól áll nekem a kémia…”, szokta mondani.)
Amellett, hogy nagyon jól megértettük egymást, az utóbbi időkben már félszavakból is, fontos még, hogy egyszer
sem vesztünk össze, pedig 2008-ban többen is azt mondták, hogy ez a két ember egy évet sem fog együtt dolgozni. Nem lett igazuk, a több mint egy tucat közösen eltöltött év alatt nagyon összecsiszolódtunk, megtanultunk hatékonyan egymás
keze alá dolgozni. Egy idő után aztán annyira együtt kezelt bennünket a környezetünk, hogy előfordult: őt szólították Palinak, vagy engem Pistinek. Bizonyos területeken komplementerek voltunk, másokon egymás antitézisei. Ő több kéziratot
produkált, én inkább a pénzek beszerzésében voltam jó. Ő gyors volt, én lassú. Ő szigorú és szókimondó ember lévén szívesen vállalta a „rossz zsaru” szerepét a hallgatóknál, cserébe én lehettem a „jó zsaru”, aki a lelküket ápolja. Ő bevállalós
volt, szeretett „bokszolni”, ugyanakkor ütésálló is volt („…megerősödök tőle, ha nem csinálják velem, hiányzik…”). Én szívesebben elhajoltam a balegyenesek és a jobbhorgok elől. Határozott volt a döntéshozásban (nem úgy, mint én), de ha
nem tudtunk véleményt egyeztetni, ügyelt arra, hogy ne hozzon kellemetlen vagy vállalhatatlan helyzetbe. Kemény ember volt, de csak kívül: amikor Hank, a kutyája elpusztult, engem hívott fel és nem szégyellte a sírást. Ha rossz volt valamiről
a véleménye vagy nem értett velem egyet, azt is azonnal a tudomásomra hozta, s azt hiszem, ez kölcsönös volt. Mindig az volt az érzésem, hogy tartozom neki valamivel, ami megsokszorozta az ambícióimat. És hát igen: mióta meghalt, jelentősen
csökkent azoknak az embereknek a száma, akiben feltétel nélkül megbízom.
Aztán ott volt a csoport, a MASOST. Amikor megalakult, a legmerészebb álmunkban sem gondoltuk volna, hogy ide fejlődik. Stike, aki nem volt érzelgős ember, úgy
fogalmazott a fiataloknak, hogy „ti vagytok a mi tudományos családunk”. Én is úgy érzem, hogy egy kiváló csapat jött létre az évek során és tudom, hogy Stike is úgy gondolta, hogy ez tudományos életművünk közös részének egyik, ha nem a
legfontosabb tétele. Valamiért úgy alakult (és ennek a titkát már sem én sem más nem fogja tudni megfejteni), hogy a MASOST-ba került fiatalemberek pillanatok alatt megtanulták elsősorban egymástól, hogy hogyan kell egy tudományos
közösségben élni, alkotni és viselkedni. A MASOST-nak ez a belső dinamikája magától, spontán módon alakult ki. Stikének meg nekem ebben nem volt előre eltervezett, aktív szerepünk; sokszor úgy tűnt, hogy elegendő a háttérből figyelnünk
az eseményeket és rendelkezésre állni, amikor szükség van ránk, akár szakmai, akár emberi dolgokban. Nagyon sok olyan fiatal megfordult a kezeink között, akik eleve sziporkázóan tehetségesek voltak, de akadtak olyanok is, nem is egy, akik
nálunk „nőtték ki” magukat. Azt is megtanultuk az évek során, hogy egy PhD értekezéssel kapcsolatosan a témavezető legértékesebb tulajdonsága a türelem. A volt MASOST-osok pedig mind a mai napig visszajárnak, évente két olyan alkalom is
van, amikor az „aktívak” és a már végzettek összejönnek, férjestől-feleségestől-gyerekestől. Mint egy nagy család… (A mellékelt kép egy ilyen találkozón készült, Stike középen áll.)
A családregények szokásos felépítése a genezis – kiteljesedés
– fénykor – hanyatlás – felbomlás. Stike a csoport fénykorában távozott el és ez egybeesett saját személyes fénykorával is. A szakma az utóbbi évekre ismerte fel igazán a képességeit és 2021-re a Kémiai Intézet intézetvezetője, a Magyar
Kémikusok Egyesületének főtitkára, a MOL-GINOP mega-projekt projektvezetője, a Kémia Doktori Iskola helyettes vezetője, a Szerves Kémiai Tanszék tanszékvezetőhelyettese, MTA Doktori képviselő, az MTA Doktori Tanács tagja, továbbá az MTA
Katalízis Munkabizottságának elnöke, hogy csak a legfontosabbakat említsem. Emellett vezette a kutatócsoportot, PhD témavezetője- és társtémavezetője volt 8 diáknak, elképesztő mennyiségű oktatási feladatot látott el, középiskolásokat
mentorált, konferenciákra járt és konferenciákat szervezett, és még arra is maradt ideje, hogy az évfolyamtalálkozók szervezését is a vállára vegye - és ha eljutna eddig a pontig az olvasásban, Stike nem tudná kihagyni, hogy megjegyezze:
tovább is van, mondjam még?
Imádta a mozdonyokat és a kutyákat, imádott utazni de ragaszkodott ahhoz, hogy maga takarítsa az irodáját. Új Mercedesének, álmai autójának érkezése előtt hónapokig tanulmányozta a szupermodern járgány gépkönyvét,
hogy szakértővé képezze ki magát. Nagyon szerette a történelmi tárgyú könyveket, kedvenc filmjei a „Macskafogó” és a „Hófehér” voltak, de fejből idézett a „Gyalog galopp”-ból is. Politikai tájékozottsága is mindig zavarba ejtően naprakész
volt és nem tudom, hogy talált rá időt, de mindig minden fontos dolog finomszerkezetének utána tudott járni. Válogatós volt az evésben, hús- (sült kacsacomb!) evő volt, a növényeket nem kedvelte („…60 évente szoktam répát enni és már ettem
egyszer…”). Viszont a „nagy” borokat imádta, évente egyszer a Bortér idején szervezett a csoportnak egy borkóstolást, amikor végig kóstoltunk egy általa kiválasztott borsort, ehhez ő celebrálta az egészen finom részletekbe is belemenő
bemutatásukat. Társasága mindig felvillanyozó volt, sajátos, szabadszájú és gyakran vitriolos humorának megszámlálhatatlan termését ma is naponta idézzük. Nyelvi sziporkái közül („…zongoraleckét adok és veszek…”; „…mennyit fut százon két
vödör vízzel?”; „…nemzetközi birkát (= interjút) kell adnom…” „…felgyorsult a lelassulás…”) sok még életében szállóigévé vált. Imádta az unokáit, mindig meglágyultak az arcvonásai, ha róluk beszélt.
Egy éve körül történt, hogy a körzeti
orvosom rám szólt, pihenjek egy kicsit, mert a szívem rendetlenkedik. Felhívtam Stikét: „Houston, we got a problem!” Éreztem a reakcióján, hogy (amellett, hogy rá egyébként nem jellemző módon megijedt a hírtől) az futott át az agyán (meg
persze az enyémen is), hogy mi lesz, ha itt hagyom egyedül ezzel a nagy csoporttal meg rengeteg feladattal. Azt nyilván mindketten tudtuk, hogy az megtörténhet („…azt olvastam valahol, hogy az emberek a végén meg szoktak halni…”),
de azt hiszem, ismeretségünk során ekkor szembesültünk először azzal, hogy annak bizony következményei lesznek. Persze, aztán elhessegettük, talán el is felejtettük. Aztán jött az utolsó párhuzam: egyszerre kaptuk el ezt a buta kórságot,
és bekövetkezett, csak fordítva. Itt van a sok félbehagyott feladat, befejezetlen munka, félig kész PhD projekt, megíratlan publikáció, egy el sem kezdett monográfia. Stike hatalmas űrt hagyott maga után és a szűkebb, de a tágabb környezetében
is jó ideig olyan érzése volt mindenkinek, mintha egy kataklizma után a romok felett állnánk. Persze, a kezdeti bénultság és apátia után hamar fel kellett ismerni, hogy menni kell tovább, csinálni kell a dolgunkat, tudni kell folytatni,
és mint ahogyan azt Dr. Varsányiné tette, el kell kezdeni az egérirtást, akár hozott szalonnával. Lezárult egy korszak, a csoport, de az egész szegedi kémia történetében. Stike, mint viszonyítási pont úgyis mindig ott lesz. Sokáig és sokszor
meg fogjuk még magunkat kérdezni, hogy ehhez vagy ahhoz vajon mit szólna, mi lenne róla a véleménye. Próbáljuk megszokni, hogy a választ nem tőle kapjuk meg.
Sipos Pál