Makra László:

 

 

Szemelvények a környezetszennyezés történetéből,

különös tekintettel a levegő szennyezésére, I. rész

 

 

 

Környezetszennyezés az ókorban

Még a legkorábbi társadalmakban is gyakran fordultak elő széleskörű környezeti károk. Szennyezték a levegőt, a vizeket, pusztították a talajt, kiirtottak növény- és állatfajokat. A korai társadalmak által okozott környezeti változások mértéke viszont általában csekély volt. Emiatt manapság sokan nem tudnak ezekről, ami az embereket elnézőbbekké teszi a korai társadalmakkal szemben, összehasonlítva a mai városi környezetben élőkkel. Általánosságban igaz, hogy számos kultúra hangsúlyozta: a környezettel harmóniában kell élni, de még ott is, ahol ezt minduntalan hangoztatják (pl. a keleti társadalmakban), a környezeti ideálok gyakran elvesznek az anyagi szükségletek felszínén.

Az ember és környezetének kapcsolata mindig is része volt az ókori görög gondolkodásnak, jóllehet az ökológia fogalmának mai interpretációja akkoriban hiányzott. A klasszikus kor környezeti problémáival kapcsolatos írásos emlékek nem állnak ugyan rendelkezésre, a környezet minőségére vonatkozó aggodalmak és konkrét lépések közvetett bizonyítékai már jelen vannak az ókori irodalomban. Vitát folytatnak többek között az erdőpusztulás problémájáról, továbbá indirekt hivatkozások találhatók a levegőminőségi és városfejlesztési gondokkal összefüggésben. A rendelkezésre álló információ alapján megállapítható, hogy a klasszikus kor és a modern idők környezetszemlélete és –értelmezése alapvetően ugyanaz, bár az ókorban néhány környezeti jellemzőt (pl. a szél) inkább mitológiai és vallási tulajdonságokkal, semmint tudományos ismérvekkel ruháztak fel.

 

Erdőpusztulás

Különösnek tűnhet, hogy az Attikai-félszigeten történt erdőpusztulás bizonyítéka egy filozófustól származik. Platón a „Kritiász” című művében egyesítette a mítoszt és a tényeket. Benne egy dicsőséges Athén képét írta le a mitikus múltban, amikor minden mennyivel jobb volt! „Ez 9000 évvel ezelőtt történt: hosszú idő után Attika földje - mely valamikor annyira termékeny volt – az erdőpusztítás következtében tönkrement: gyakoriak lettek az áradások, a magasan fekvő területekről a téli eső lemosta a talajt, s az onnan eltűnt. Az eredmény: Athén most úgy néz ki, mint egy kis sziget, egy beteg test csontváza, melyen hús alig van. A régi szép időkben a föld romlatlan volt, talaj borította a hegyek magasabb részeit is, s amit mi bozótosnak hívunk, gazdagon borította a földet. Bőven volt erdő a hegyekben, de ennek már alig látni nyomát. Némelyik hegységünk csak méheket tud eltartani; nem is olyan régen még ezekből a hegységekből származtak legnagyobb épületeink tetőgerendái, s ezek a gerendák még mindig a helyükön vannak. És voltak sok egyéb, gondozott, magas fák, melyek élelmet adtak a rengeteg jószágnak.”

Ennek az információnak a hitelessége ugyan nem igazolható, viszont tény, hogy a Mediterráneum hidegebb/nedvesebb volt a Neolitikumban, mint ma – kedvezőbb feltételeket nyújtva az évelő vegetáció számára. Lehetséges, hogy az erdőpusztulás azóta következett be a szárazabbá váló nyarak következtében, viszont ennek semmi köze az emberi tevékenységhez. A szűkös nyári csapadék csenevész növényzetet és bozótosokat tart életben, mely utóbbiak a legigénytelenebb jószágok – a juh és a kecske - megélhetését biztosítják. Eupolisz egyik komédiájában – aki Arisztofanész kortársa volt – kecskékről szólt a darab és a kecskék adták a kórust is, büszkén vállalva mindenevő, legelő szokásukat. A birkától és a szarvasmarhától eltérően a kecske jobban kedveli az erdőt a réttel és a legelőkkel szemben, s különösen szereti mindenféle növény fiatal hajtásait.

Napjainkban széleskörűen elterjedt az a nézet, miszerint a görög erdők elpusztításáért a fő felelősség a törököket terheli. A számok azonban azt mutatják, hogy sokkal több erdő pusztult el a görög függetlenség kikiáltása óta. Becslések szerint a függetlenség kikiáltásakor (1821-ben) és azt követően Görögország területének 40 %-át borították erdők – ez a terület mára 14 %-ra zsugorodott, de ennek is jelentős része leromlott, számottevően nőtt a sarjerdő/cserjés aránya.

 

A légköri környezet az antik kortól napjainkig, irodalmi források alapján

Míg az erdőpusztulással kapcsolatosan találhatók közvetlen adatok a szakirodalomban, a légköri környezettel összefüggésben ilyenek nem állnak rendelkezésre. A légszennyezésnek – tudomásunk szerint – valaha is hozott első törvényhozói megközelítése Szolón nevéhez fűződik, aki alapvető törvényhozói munkáiban az i.e. 6. századi Athénban – többek között – szabályozta, hogy lakott területeken a kovácsmesterség nem űzhető, annak át kell tevődnie a városon kívülre, annak érdekében, hogy elkerüljék a zajt és a légszennyezést. Thuküdidész egyik munkájában megemlít egy antropogén eredetű légszennyezési epizódot. A peloponnészoszi háború idején – még pontosabban, amikor a peloponnészoszi csapatok Plataiész városát ostromolták (i.e. 430) – a támadó sereg a városfalakat szurokkal és kénnel bevont fákkal vette körül, majd meggyújtotta azokat. Ily módon jelentős mennyiségű füst és kén-dioxid keletkezett, melynek az volt a célja, hogy a város lakóit Plataiész feladására kényszerítse.

A városiasodás és a környezeti problémák az ókorban a későbbiek során kapcsolódtak össze. Az Augusztusz császár korában élt Vitruviusz (i.e. 75-26) leírta a római városok éghajlatát és éghajlati feltételeit, amelyekre hivatkozást találhatunk füstszennyezés kapcsán Horáciusz (i.e. 65-8) költeményeiben.

Az i.e. 4. században Athén városának népessége kb. 40-50.000 fő volt. Mivel ugyanennyien laktak a városban jó néhány évszázaddal korábban is, feltételezték, hogy Athén – Rómával együtt – messze a leginkább városiasodott település volt az antik világban. Érdemes megjegyezni, hogy a 19. századi Athén mezőgazdasági környezetével vidéki kisvárosnak számított, szemben a sűrűn lakott, zsúfolt Londonnal vagy Párizzsal.

A klasszikus kor nagyvárosainak légszennyezési problémáiról a klasszikus költők is szolgáltattak némi információt. Horáciusz megemlíti, hogy a római épületek egyre feketébbek a füsttől, s ez a probléma még számos ókori városban is bizonyára fennállt. Szeneka – Néró császár tanítója – egész életében betegeskedett, s orvosa gyakran tanácsolta neki, hogy hagyja el Rómát. Egyik levelében, i.u. 61-ben azt írta Luciliusznak, hogy el kell hagynia Róma nyomasztó füstjét és a konyhai szagokat, hogy jobban érezhesse magát.

A római szenátus kb. 2000 éve hozott egy törvényt, mely a következőképp hangzik: „Aerem corrumpere non licet”, azaz „A levegőt szennyezni nem szabad.”

A modern iparosodás korát megelőzően csupán a levegő szennyezettségéről írtak a különböző források, viszont levegőmintákat nem analizáltak. Arles-ban, illetve Bolognában 1180-1636, illetve az 1530-1887 közötti időszakból származó talajrétegeket vizsgáltak. Mindegyikben nagy mennyiségben mutatták ki a hamut, a faégetés végtermékét. Ez az eredmény a faégetés révén szennyezett levegő jelenlétét feltételezi Dél-Franciaország és Észak-Itália városaiban a középkortól egészen az iparosodás előtti időszak végeztéig.

 

 

 

 

Nagy Athén régiójának meteorológiai viszonyai

A légkör meteorológiai jellemzőire vonatkozó első utalások Homérosz, Isziodusz és Arisztotelész munkáiban találhatók. Elsősorban Dél-Görögországra vonatkoztatva, a széllel kapcsolatos információk találhatók Thuküdidész és Aiszkülosz munkáiban. Ezen túlmenően Thuküdidész szerint az athéniak és a peloponnészosziak közötti csatában – mely i.e. 429-ben történt – az athéniek csak késve tudták indítani a támadásukat, mivel a reggeli szél megfordította a hullámzást, ami nehézzé tette az evezést a gyakorlatlan evezősök számára. Thuküdidész rövid megjegyzése a szélről és a Patraszi öbölben lezajlott csatáról azonban valószínűleg nem pontos, ami a szélirányt és szélsebességet, s azok időpontját, s tartamát illeti. A „Perzsák”-ban Aiszkülosz, a nagy drámaíró i.e. 472-ben (saját tapasztalata alapján) leírja az athéniak és a perzsák között lezajlott hajócsatát Szalaminánál (i.e. 480), ahol az őszi tengeri szél jelentős szerepet játszott abban, hogy a csatahajók bizonyos manővereket könnyebben hajthattak végre. Azonban erre a széltípusra („aura”) már korábban is találunk hivatkozást: Homérosz az „Odüsszea”-ban egy folyó környékéről fújó friss szélre hivatkozik, valószínűleg arra a szélre, amit ma úgy ismerünk, mint csatorna-hatás. (Homérosz i.e. 750 körül élt, a homéroszi eposzok – így az Odüsszeia is – az események után kb. 500 évvel születtek. A „homérosz” szó jelentése: vak. A költő állítólag a Földközi-tenger vidékét járta verseivel.)

Érdemes megjegyezni, hogy a szelek és tulajdonságaik fölismerésének eredete elvész a régi görög mitológia mélységeiben. A szél egy isten, Aiolosz irányítása alá tartozott, aki felelős volt annak tulajdonságaiért az egész világon. Másrészről Arisztotelész a „Meteorologica” című művében részletesen leírja a légmozgások eredetét, meteorológiai feltételeit, s a kapcsolódó mechanizmusokat.

 

A környezeti jellemzők stabilitása

Az i.e. 4. században Arisztotelész – Parmenidészhez hasonlóan – azt hirdette, hogy a Föld gömb alakú és az univerzum középpontjában található, továbbá, hogy öt klímazóna létezik, s hogy a lakható világ (akkoriban természetesen Athénnel és a görög földdel együtt) a trópusok és az északi hideg zóna közötti mérsékelt övre korlátozódik. A földrajzi atlaszok és szakkönyvek ma is használják a régi görögök öt éghajlati zónára alapuló klímaosztályozását.

A hosszabb tartamú éghajlatváltozás a klasszikus Görögországban – melyet az athéni Parthenonról származó fák évgyűrűinek szélességváltozásai jeleznek az i.e. 5. századig visszamenően – nagyon hasonló a jelenlegihez. Néhány a dendrokronológiával foglalkozó görögországi és törökországi kutatás fölveti annak a lehetőségét, hogy megírják a hosszabb tartamú csapadékváltozások történetét a klasszikus kor szemiarid térségeiben, ha az évgyűrű kronológia abszolút dátumai – melyek jelenleg a középkorig nyúlnak vissza – egészen a klasszikus korig visszavezethetők. Az e területen történő további kutatások képezik a klasszikus korban történt esetleges éghajlatváltozások kiderítésének az alapját. Lehetőség van az évgyűrű rendszerek összehasonlító elemzésére egész Görögország és Törökország területén, feltételezve, hogy az egész földrajzi régió klímája azonosan viselkedett a múltban. Kétségtelenül voltak ingadozások a mezőgazdasági terméshozamokban a klasszikus időkben, melyeket az éghajlatváltozás idézett elő – ezek időszakait azonban mindezidáig még nem állapították meg.

A környezeti stabilitás további tényezői Görögországban az etéziás szelek. Ezek a – főként északkeleti-északnyugati – légáramlások május-október között tapasztalhatók a Mediterráneum keleti részén. Gyakoriságuk július közepétől szeptember közepéig a legnagyobb, s napjainkban „meltémia” néven is ismerik. Ez a légáramlási rendszer már a klasszikus korban is ismert volt, s Arisztotelész részletesen tanulmányozta.

A légköri feltételek görögországi változatlanságára további bizonyítékot szolgáltat Aiginitisz, aki kimutatta, hogy az évi középhőmérséklet Athénban nem változott az utóbbi 23 évszázad során. Ezen célból a pálmafák különböző növekedési fázisait tanulmányozta, s arra a következtetésre jutott, hogy Athénban az évi középhőmérséklet változása nem érte el az 1°C-ot sem. A pálmafáknak 17°C-nál magasabb évi középhőmérsékletre van szükségük ahhoz, hogy termést hozzanak. Azokon a helyeken, ahol az évi középhőmérséklet 17-18°C közötti, a gyümölcs nem érik be, míg ott, ahol magasabb 18°C-nál, a pálmafák gyümölcse már fogyasztható, bár nem tökéletesen érik be. Athénben az i.e. 4. század során a pálmafák gyümölcse nem érett be, ami azt jelenti, hogy az évi középhőmérséklet 17-18°C közötti volt. A gyümölcsük napjainkban sem érik be, miközben Athén évi középhőmérséklete 17,6°C.

 

Környezetszemlélet az ókori Izraelben

A környezet a zsidó vallás természetes része. A Talmudban olvasható a következő mondat: „Ne pusztíts el semmit céltalanul, ami bárkinek örömet okozhat.” Ebbe a körbe beletartoztak a fák, mezők, folyók. Tudták, hogy a fa nagyon fontos, s ezért megtiltották a város körüli fák irtását. Továbbá a fákat kötelező volt öntözni, s a környezetre vigyázni kellett. Tilos volt luxus életet élni, mert az is egyfajta pazarlás. A tényleges pusztítás tilalmán túl törvények egész sora foglalkozik a Talmudban az általános környezeti életminőség fenntartásával. Ezek közül néhányat megemlítünk:

1. Nem lehet üzletet nyitni egy ház udvarában, ha a vásárlók zaja zavarja a szomszédok nyugalmát.

2. A galambdúcokat a városfaltól legalább 50 könyök (1 könyök » 45 cm) távolságra kell elhelyezni, hogy a galambpiszok ne károsítsa a város zöldségeskertjeit.

3. A szérűskertek csak bizonyos távolságra lehetnek a várostól, hogy mentesítse a várost a pelyva által okozott légszennyezettségtől.

Mózes V. könyve a zsidó ökológia alapja. Ebben többek között szerepel, hogy a katonáknak tilos volt a tábor területén elvégezni a dolgukat. El kellett azt hagyniuk, majd ásniuk kellett egy gödröt, s dolguk végeztével azt be kellett temetniük. Tilos volt latrinát építeni a lakóházhoz közel, mert az bűzt áraszt. Mivel a bűz másként terjed télen, illetve nyáron, ezért nyáron tilos volt a szennyvízcsatornákat fölnyitni. Ha valaki másnak a szennyvizétől szenvedett, akár kártérítést is követelhetett magának. A szennyvizet nem lehetett a veteményesek közelében kiengedni, mivel az rontotta a terméshozamokat.

A természet a zsidóknak természetes és alapvető dolog, s azt vallják, hogy úgy kell most is élni, mint ahogy azt a Bibliában, a Tórában és a Talmudban is megírták. A bibliai városok körbe voltak véve egy mai értelemben vett zöldövezettel. Ez fás, parkosított terület volt, mely a városfaltól egészen 1000 könyök távolságig húzódott. Ezt a területet még szántóföldnek sem volt szabad használni, mert véleményük szerint nemcsak egészséges ez a zöldövezet, hanem esztétikai értéke is van. Megtiltották, hogy olajfát és szőlőtőkét használjanak a templomi oltárokon, mert felfigyeltek arra, hogy ezek a fák égetéskor nagy mennyiségű füstöt képeznek. Jeruzsálemben, mint a legszentebb városban is szigorú környezetvédelmi szabályozás volt érvényben. Pl. a trágyadombok teljesen ki voltak tiltva a város területéről. A cserzőműhelyeket a várostól legalább 60 könyök távolságra kellett telepíteni, mert igen büdösek voltak. Arra is fölfigyeltek, hogy ezek a műhelyek csak a város keleti oldalára építhetők, mivel Izraelben általában az északi és a nyugati szelek a leggyakoribbak, s így nem kerül vissza a városba a bűz. A malmokat is csak 50 könyök távolságra lehetett építeni a várostól, mivel ezekből rengeteg por jut a levegőbe, s ez az emberi szervezetre ártalmas, ha véletlenül belégzésre kerül. Leírják továbbá, hogy a búzapor nemcsak az emberekre ártalmas, hanem a szántóföldeknek sem tesz jót. Így lehetőség szerint azoktól is messze kellett építeni a malmokat. A szemetet csak a város határain kívül volt szabad kidobni, égető- és szárítókemencét pedig a városfalakon kívül, azoktól legalább 50 könyök távolságra volt szabad működtetni, mivel az rengeteg füstöt bocsátott ki, valamint vonzotta magához a kártevő rágcsálókat. A Talmud ugyanakkor arról is ír, hogy a füst nemcsak rossz és ártalmas, hanem tönkreteszi Isten édenkertjét is, és így Isten és ember kapcsolata megromlik egymással, távolságuk növekszik. A Talmud kimondja azt is, hogy Istennek a lelke mindenben ott lakozik. Az állatokban éppúgy, mint a növényekben, vagy esetleg a kövekben, ezért őt nem szabad megbántani, mert ez az ő világa. Ha ugyanis füstös világot akart volna, akkor világát eleve olyannak teremtette volna.

Tosefta törvénykönyvében olvasható, hogy az ivóvizekben nem volt szabad mosni. Minden kútra fedelet kellett rakni, hogy a kígyók, rovarok és a gonosz lelkek ne támadhassák meg a kút vizét. Nem volt szabad szennyvízgödröt ásni a szomszéd kútjához közel.

Foglalkoztak a zajszennyezéssel is. A malomkövek működés közben nagy zajt és vibrációt okoztak. Ezért sem volt szabad a malmokat a város közelébe telepíteni. A környék lakóitól függött, hogy működhetett-e egy nagynak számító (50 fős) iskola a közelben. Ugyanis a gyerekek nagy hangzavart okoztak, s ez zavarhatta az ott lakókat.

Felvetődik a kérdés, mi az oka annak, hogy a régmúltban élt rabbik olyan sokat foglalkoztak a környezettel, s hogy ez a környezet-érzékenység később háttérbe szorult? A válasz erre talán az, hogy a zsidóknak nem volt sokáig földjük, így nem érezték magukat igazán közel a természethez. Annak értékét nem becsülték meg oly mértékben, mint azt elődeik sokáig tették. De most, hogy visszatérhettek igazi otthonukba, talán jobban odafigyelnek a természetre, környezetükre. Úgy tartotta a mondás, hogy: „A tiszta zsidók jobban foglalkoznak a környezetükkel, mint a piszkos rómaiak.”

           

Légszennyezés és légszennyezettség a középkori városokban

A korai társadalmakban az égetés és fűtés kulcsszerepet játszott a légszennyezés kialakulásában, ami elsősorban a belső terek szennyezésére korlátozódott. A régi városok kis területen helyezkedtek el, ugyanakkor nagy volt a népsűrűségük, mert ilyennek kellett lenniük ahhoz, hogy könnyebben megvédhessék magukat és megkönnyítsék az emberek mozgását, s az áruszállítást a város határain belül. Ilyen körülmények közepette a kovácsműhelyekből, sörfőzdékből, s az egyéb energiaigényes manufaktúrákból származó füst a leszálló légáramlások idején fölhalmozódott a házak között. A középkori városokat Európában általában a magas épületek jellemezték. A sűrűn lakott házak közötti utcák kanyonokat képezhettek, amelyek valószínűleg megtartották a füstöt és a párát.

A középkori Londonban a kisipar számos ága (pl. pékségek, téglaégetők és fémkohók) igényelt hőenergiát. Ennek ellenére a városok ipari energia igénye valószínűleg kisebb lehetett, mint a háztartások szükséglete, amely télen jelentősen megnövekedett. Ahhoz, hogy áttekinthessük az energiahordozók széleskörű fölhasználását a középkorban, elsősorban az építőanyagokkal (agyagedény, cserép, üveg, vas, acél és mész) kapcsolatos iparágakat kell figyelembe vennünk. A vasolvasztás, mint számos korai iparág az erdőben, a fa forrásának közelében, s a városi lakosságtól kellő távolságban – a légszennyezést elkerülendő – történhetett. A mészégetés a vashoz képest jóval nagyobb mennyiséget produkált, hiszen a habarcs készítéséhez és a mezőgazdasági célból fölhasznált mész rendkívül fontos volt a középkori társadalmakban.

A meszet a mészkő (CaCO₃) kemencében, magas hőfokon történő égetésével állították elő. Ez elvonta a szén-dioxidot és mész (CaO) keletkezett. Amikor vízzel összekeverték, hogy kötőanyagot képezzenek, oltott mész [Ca(OH)₂] képződött. A mészkövet hagyományosan tölgyfával égették. 1253-ban – a Westminster építésekor – a III. Henrik által fűtőanyag vásárlására kiadott rendelvényeken még tölgyfa olvasható. A változás azonban olyan gyors volt, hogy 11 évvel később egy hasonló rendelvényen már egy másik tüzelőanyagot találunk:

 

 

 

 „London polgármesterének, 1264. július 23-án,

Módosított meghatalmazás: a Király számára, London városába, késedelem nélkül és haladéktalanul szállítandó egy hajórakomány tengeri szén („sea-coal”) és négy malomkő a windsori várkastélyba, s ott átadandók a kastély kapitányának.”

 

A tengeri szén (carbonem marus) elnevezés (szokásos magyar fordítása: kőszén) valószínűleg onnan ered, hogy azt a tengeren át szállították Anglia nagy kikötőibe a 13. század folyamán. A szén már a 13. század elején meg kellett, hogy jelenjen Londonban, hiszen 1228-ban London belvárosának egyik utcáját úgy hívták: Sacoles Lane (Sacoles » Sea-coal). Ennek emlékét még ma is őrzi Londonban két utcanév: Old Seacoal Lane és Seacoal Lane. Ez az elnevezés mindenképpen arra utal, hogy a szén importja Londonba már nagyon korán elkezdődött.

A légszennyezéssel kapcsolatos legkorábban dokumentált angliai eset azonban mégsem Londonból, hanem Nottinghamből ismeretes. Már csak amiatt is érdemes megemlíteni ezt az esetet, mert ez tartalmazza a legkorábbi információt az új tüzelőanyag használatával kapcsolatosan. Az 1250-es években III. Henrik kezdeményezte a nottinghami várkastély felújítását. Miközben folytak a munkálatok, Eleonóra királynő meglátogatta a kastélyt 1257 nyarán. A kőszén füstjének szagától olyannyira bűzösnek találta a levegőt, hogy kénytelen volt a Tutbury kastélyba távozni egészsége megóvása érdekében. Hasonló félelmek hatják át csaknem az összes középkori panaszt a légszennyezettséggel kapcsolatosan.

Ezek annyira jellegzetes bírálatok voltak, hogy fölvetődik a kérdés: miért feltételezte a középkori gondolkodás, hogy a széntüzelésből származó kénes szag káros az egészségre? Bizonyára a rossz szagot már régóta kapcsolatba hozták az egészségtelen levegővel. Az ókori görögök a „miazma” nevet adták a mocsarakból származó egészségtelen szagoknak. Ezt a szót még ma is használjuk, értelme azonban megváltozott: mérgező, vagy fertőző levegőt jelent. A mocsarakkal kapcsolatos félelem számos példáját sorolhatjuk a középkorból: (1) a Winchester Székesegyházat a tervezett helyszíntől odébb kellett fölépíteni, a közeli, állandó bűzt árasztó mocsár miatt; (2) a Fleet folyó Londonban annyira büdös volt, hogy a White Frairs szerzetesei szerint néhány hittársuk a rossz levegő miatt halt meg. A betegségek eredetével kapcsolatos ezen elterjedt felfogás hozzásegített ahhoz, hogy a korabeliek összefüggést keressenek a széntüzeléskor keletkező szag és a légszennyezettség egészségre gyakorolt hatása között.

 

Kísérletek a légszennyezés szabályozására

A középkori Londonban a széntüzelésből származó légszennyezés olyannyira komoly gond volt, hogy 1285-ben bizottságot állítottak föl annak kivizsgálására. Még ezt megelőzően, az első ismert angliai kísérlet a levegőminőség kezelésére a porszén használatának a megtiltása volt 1273-ban. Egy 13. századi följegyzés szerint egy szénkereskedőt megkínoztak, majd fölakasztották füst okozásáért. 1306-ban nyilatkozatot adtak ki a kőszén betiltására, ugyanakkor két héttel később törvényes bejelentést tettek, miszerint ez a nyilatkozat gyakorlatilag érvénytelen.

A kémény magasságának a fontosságát a légszennyezés terjedésében 1377-ben ismerték föl, s ettől kezdve szabályozzák Londonban a minimális kéménymagasságokat. Ez némileg csökkentette ugyan a légszennyezést a kibocsátó közvetlen szomszédságában, viszont a levegőminőség általános romlásához vezetett a környező területeken.

III. Richárd (uralkodott: 1483-1485) erősen megadóztatta a szénfelhasználást. IV. Henrik (uralkodott: 1399-1413) felállított egy szénfelügyeletet. Jóval később, 1661-ben II. Károly (uralkodott: 1660-1685) megbízást adott a füst vizsgálatára, s az általa megbízott testület javaslatot tett a kibocsátók ellenőrzésére. Ugyanebben az évben jelent meg az első komoly munka a légszennyezés területén, mely John Evelyn nevéhez fűződik. Könyvének címe: „Fumifugium” avagy „A levegő kellemetlensége és London szétoszlatott füstje: s néhány orvosság tisztelettel ajánlva”.

Míg a bíróságok és a parlament szabályozni kívánta a légszennyezést a középkori Londonban, e törekvéseknek igen csekély volt a hatása. Ez utóbbit a légszennyezettségi epizódok évszakos gyakorisági eloszlása is mutatja. Ha feltételezzük, hogy a légszennyezettséggel összefüggő panaszok száma kapcsolatban van a légszennyezettségi epizódok gyakoriságával és mértékével, akkor arra következtethetünk, hogy ekkoriban a légszennyezettség Londonban egyértelműen nyári probléma volt. A légszennyezettség évszakos eloszlásának vizsgálata azt mutatja, hogy a széntüzelés nem háztartási fűtés céljából történt, hiszen a fűtésnek téli csúcsot kell mutatnia, csakúgy, mint napjainkban.

A 13. századi dokumentumokban talált panaszok egyértelműen a mészégetéssel, mint a fő légszennyező forrással kapcsolatosak a középkori Londonban. Ez a következtetés összhangban van azzal, hogy az építkezésekhez szükséges mész előállításához nagy mennyiségű (évente több ezer tonna) szenet kellett elégetni, szemben egy egyszerű kovácsműhely szénigényével, ami alig egy tonna évente. A mészégetés nyáron kulminált, hiszen az építkezések is – a téli hideg és rövid nappalok miatt – nyáron koncentrálódtak. A mésztermelés a 13. században ugyanazt az évszakos eloszlást mutatta, mint a légszennyezettséggel kapcsolatos panaszok, melyeket már korábban említettünk.

A légszennyezettséggel kapcsolatosan a londoniak nemcsak a fő kibocsátókat perelték, hanem a hatóságokhoz is fordultak panaszaikkal. Hamar fölismerték ugyanis, hogy a légszennyezettség károsíthatja vagyontárgyaikat. Pl. a 14. századi Londonban a következő eset került a Kellemetlen Ügyek Bíróságához:

 

„Thomas Yonge és felesége, Alice panaszolják, hogy a kovácsműhely kéménye 12 lábbal
(1 láb » 30,5 cm) alacsonyabb, mint annak lennie kéne, és amikor az „Osmond”-nak hívott nagy öntöttvas darabokból mellvértet, lándzsát és egyéb fegyvereket készítenek, a légkalapács dübörgése rázza a ház köveit és a döngölt föld közfalakat, úgy hogy közel állnak az összeomláshoz, és zavarja az embereket és szolgálóikat nappal és éjjel, és tönkreteszi a bort és a sört a pincéikben, és a kőszén füstjének a bűze behatol konyháikba és szobáikba, úgy hogy már csak töredékéért adhatják ki házaikat.”

 

A fegyvergyártók és kovácsok védekezése érdekes, mivel igen hasonló ahhoz, ahogy azt a mai iparűzők teszik. Arra hivatkoznak, hogy ők becsületes kereskedők, és szabadon kell folytathassák mesterségüket szerte a városban, alkalmassá téve házaikat a munkára. Azon az alapon utasítják vissza a panaszokat, hogy a műhelyük már régóta azon a telken van, s azok a házak, amelyeket a füst belep, csak újabban épültek.

Annak ellenére, hogy a kovácsok igen kevés szenet használtak, mégis jelentős támadásnak voltak kitéve, mivel munkájuk zajos és koszos volt, s késő estig dolgoztak.

A londoni légszennyezettség szabályozására irányuló korai kísérletek sikere körül sok a bizonytalanság. Az egyetlen hatékony lépés gyakorlatilag a kőszén használatának nyílt betiltása volt a város vezetése részéről. Egyúttal ösztönözték a magas kémények építését is. Feljegyzések vannak arra vonatkozóan, hogy a kovácsműhelyek kéménye nem olyan magas, melyet a jó gyakorlat szükségeltetne. A magas kémények előnye, hogy a belőlük kijutó szennyezőanyagokat az erősebb szél nagyobb eséllyel szállíthatja el. Szélcsendben, stabil egyensúlyi állapot esetén - amikor hőmérsékleti inverzió tapasztalható - a légszennyeződés fölhalmozódhat a talajfelszín közelében. A magas kémény esetenként áttörheti a stabil légréteget, azonban a középkori kémények esetében a fő cél az volt, hogy a füst a belső terekből eltávozzon, s elegendő magasságban jusson ki a szabadba ahhoz, hogy a szomszédos házakat, s a környék levegőjét ne zavarja.

Számos egyéb előírást alkalmaztak a légszennyezettség szabályozására a középkori Angliában. Az egyik elképzelés szerint korlátozni kellett a szén használatát, amit a londoni kovácsok egy csoportja javasolt a 13. században. A középkori Beverleyben rendeletet hoztak arról, hogy a téglaégetőket – tekintettel a gyümölcsösökben okozott károkra - a város határától bizonyos távolságra kell telepíteni. Több mint valószínű, hogy a 13. század végén és a 14. század elején hozott rendeleteknek és törvényeknek csekély hatásuk volt. Az 1307. évi nyilatkozat részben sikeres lehetett, ugyanis az speciálisan a kőszénnel működő mészégetők szabályozására vonatkozott - a téglaégetőkre, a vasolvasztókra, s a kovácsműhelyekre nem. Ez utóbbiak talán a fölhasznált szén kisebb mennyisége miatt voltak kivételek a szabályozás alól.

Még akkor is, ha elfogadjuk azt az elképzelést, miszerint a mészégetők szénfelhasználását némileg szabályozták a 14. század legelején, ezek a szabályozások nem maradhattak fönn sokáig. 1329-ből bizonyíték van arra vonatkozóan, hogy a mészégetés ismét szénnel történt. Innentől kezdve egészen a 14. század közepéig nem található utalás légszennyezettséggel kapcsolatos panaszokra Londonban. Nem valószínű azonban, hogy a légszennyezettség ekkortól már nem volt komoly probléma. Inkább az történhetett, hogy már nem jegyezték tovább az eseményeket. Ugyanakkor a körülmények is némileg megváltozhattak Londonban. Több fát használhattak fűtésre, esetleg a városlakók hozzászokhattak a szénfüst szagához, már csak a mészégetés miatt is. Az Erzsébet-korig a mészégetés maradt a kőszén egyik legfontosabb felhasználási területe - Shakespeare is panaszkodik a mészégetők bűze miatt.

 

Köszönetnyilvánítás

Megköszönöm Peter Brimblecombe segítségét, aki igen széleskörű irodalommal látott el és személyes beszélgetéseink során számos hasznos tanácsot adott. Köszönet Kostas Karatzas segítségéért, aki felhívta figyelmem a témához kapcsolódó munkáira. Megköszönöm a további kollégák segítségét: Noa Feller, Ian Strachan, Keith Boucher.

 

Hivatkozások

Ausset, P., Bannery, F., Del Monte, M., és Lefervre, R.A., 1998: Recording the pre-industrial atmospheric environment by ancient crusts on stone movements. Atmospheric Environment, 32, 2859-2863.

Bowler, C. és Brimblecombe, P., 2000: Control of Air Pollution in Manchester prior to the Public Health Act, 1875. Environment and History, 6, 71-98.

Bowler, C. és Brimblecombe, P., 2000: Environmental Pressures on Building Design and Manchester’s John Rylands Library. Journal of Design History, 13/3, 175-191.

Brimblecombe, P., 1987: The big smoke. A history of air pollution in London since medieval times. Methuen, London and New York, 184 p. ISBN 0-416-90080-1

Brimblecombe, P. és Pfister, C., 1990: The silent countdown. Essays in European Environmental History. Springer-Verlag, Berlin Heidelberg, ISBN 3-540-51790-1

Heidorn, K.C., 1978: A chronology of important events in the history of air pollution meteorology to 1970. Bulletin of American Meteorological Society, 59, 1589-1597.

Karatzas, K., 2000: Preservation of environmental characteristics as witnessed in classic and modern literature: the case of Greece, The Science of the Total Environment, 257, 213-218.

Karatzas, K., 2001: Some historical aspects of urban air quality management. The Third International Conference on Urban Air Quality and Fifth Saturn Workshop. Measurement, Modelling and Management. 19-23 March 2001. Loutraki, Greece. Institute of Physics, Extended Abstracts CD-ROM, Canopus Publishing Limited.

Plato, Critias 111c, http://www.perseus.tufts.edu (the Perseus Project, Tufts University)

Salares, R., 1991: The ecology of the ancient Greek world. Duckworth, London.

Thucydides Historiae, II, 77. Malliaris-Paidia Publishers, Thessaloniki, 1983