Fejezetek a földrajz történetéből

1. Bevezetés

 

 

            A földrajz a legrégibb tudományok egyike. Mint min­den tudomány, a földrajz is valamilyen ismeretek rendsze­re. A földrajz, ahogy első megközelítésben mondhatjuk, a Föld felszínére vonatkozó ismereteink tudományos rendsze­re. Könnyű ezt belátni, ha belegondolunk abba, amit ma a földrajzon értünk: tantárgyunk foglalkozik a földfelszín kialakulásával, szerkezetével, a rajta megfigyelhető fo­lyamatokkal és a felszínt borító víz- és levegőburok sa­játosságaival. Első megfogalmazásunk csak viszonylag pon­tos: hiányzik értelmezéséből a Föld belső szerkezetének vizsgálata, hiányzik a Föld égitest létéből származó és azzal kapcsolatos jelenségek vizsgálati területe is. Ta­lán azt mondhatnánk, hogy a földrajz a szervetlen termé­szet megismerésének tudománya, de ez a megfogalmazásunk sem lenne helyes. A földrajz ugyanis a szerves természet­tel is előszeretettel foglalkozik: külön vizsgálódási te­rülete az élővilág földrajza, a biogeográfia, hiszen szá­mos földrajzi folyamat, jelenség nem lenne érthető az élőlények tevékenységének alapos vizsgálata nélkül, (gon­doljunk csak például a mészkőtérszínek jellegzetes karsz­tos formáira). Ezenkívül a szervetlen természetnek vannak olyan vizsgálati területei, amelyekkel nem a földrajz foglalkozik, például a világegyetem fejlődésének és meg­ismerésének azok az ágai, amelyek a csillagászat témakö­rébe tartoznak. Sokan mondhatnák, hogy a földrajz (csak így szimplán) a természeti világ vizsgálatát végzi, de ekkor jogosan elégedetlenkedhetnének a biológusok, a fi­zikusok stb., hogy ne sajátítsuk ki az ő tudományterüle­tüket.

            Nem szabad arról sem megfeledkeznünk, hogy tárgyunk kutatási területének jelentős részét teszik ki a társada­lommal és annak a természeti környezetben folytatott te­vékenységével kapcsolatos vizsgálódások, amelyek bizony a társadalomtudományok témaköréhez kötődnek. A földrajz te­hát a természet és a társadalom sajátos folyamataival, jelenségeivel, valamint a társadalomnak a természetre gyakorolt hatásával ill. mindezek hatáseredményeivel fog­lalkozik, vagyis a földrajz interdiszciplináris tudo­mány. Éppúgy vizsgálja a hegységek, mint a nagy gazdasági kör­zetek kialakulását, éppúgy igyekszik felvázolni a jövő he­­ti várható időjárást, mint a kontinensek mozgásából származó változásokat. Ma már a földrajz komoly eszköz­tárral és tudományos megalapozottsággal próbálja mind át­tekinthetőbbé, érthetőbbé tenni a körülöttünk látható vi­lág ezernyi csodáját, de ez nem volt mindig így. Hosszú-hosszú út vezetett az első tétova gondolatoktól a mai fej­lettségig, az első, még rosszul pattintott kőszerszám­tól a kőzetek keletkezésének megértéséig. Ez a hosszú, rö­gös út a földrajztudomány fejlődése, a földrajz tör­té­nete.

            A földrajzi ismeretek fejlődése kétirányú volt. Egy­részt az ismeretek tere fokozatosan terjedt ki az egész földfelszínre, másrészt a tények, összefüggések is­meretének mennyisége növekedett. Természetesen ez a két irány egymással szerves egységben, egymást kiegészítve fejlődött, hiszen új területek feltárása újabb adatokat szolgáltatott, amelyek fényében az ok-okozati összefüggé­sek vizsgálata egyre pontosabban tárta fel a világ valós képét. A rendszerezés, a tudomány fejlődése viszont segí­tet­te a már megismert területekről szóló információk el­mé­lyí­tését, kibővítését, vagyis visszahatott a tudományos megállapítás eredeti elemeire is. A földrajz fejlődése tehát szervesen  összefonódott a világ fokozatos megisme­ré­sével. Mivel az ősi időkben nem léteztek tudományágak, ezért mindent együtt vizsgáltak, együtt értelmeztek az ez­zel foglalkozó emberek. Amikor megállapításaikat vizs­gál­juk nem lehet éles határvonalat húzni, hogy itt kez­dő­dik a földrajz és itt ér véget valamilyen más tudomány. Ennek köszönhető, hogy az ősi, már földrajzi jelleget is mutató ismereteket a maguk komplexitásában igyekszünk meg­ragadni, és minél inkább közeledünk a mához, annál in­kább lesz látható a tudományok specializálódása, a külön­féle ágak szétválása. Nézzük meg tehát egy csodálatos tu­domány kibontakozását, melyet úgy nevezünk: földrajz.

 

2. A természeti népek földrajzi ismeretei

 

 

            A földrajz eredete az őskor homályában vész el. A környezetének sajátságait mindig aktívan figyelő ember va­lószínűleg legfontosabb ismeretei között tartotta szá­mon a földrajzi információkat. Hogy milyen mélyek voltak ezek az ismeretek, nem tudhatjuk, csupán következtetni tu­dunk rájuk a jelenlegi természeti népek vizsgálatakor, hiszen abban az időben az egész Földön csak természeti né­pek éltek. Mi az oka annak, hogy a jelenleg természeti­ként ismert népek fejlettségi szintjéből, információikból következtetéseket szűrhetünk le az őskori emberek rég fe­le­désbe merült tudásával kapcsolatban? Ha belegondolunk, akkor a kérdés nagyon nehezen megválaszolhatónak tűnik! Az ősi ember nem használt a mai fogalmak szerinti írást, nem használt olyan információ-rögzítő anyagokat, melyek átvészelhették volna az évezredeket. Nincsenek emlékei, csak néhány megmaradt kőszerszám, csontok, néhány helyen barlangfestmények és más, ezekhez hasonló leletek. Ezek egyike sem nyújt semmilyen információt a kőkori ember gondolkodásának tu­dományos színvonaláról. Közvetlen információ tehát lénye­gében alig-alig akad. Ennek ellenére azonban a válasz kér­désünkre nagyon egyszerű. Azok a törzsek, amelyek ma is szinte kőkorszaki szinten élnek, a világ számos, egy­mástól igen messzi lévő táján megtalálhatóak. Mivel köz­tük közvetlen, sőt közvetett kontaktus sem alakulhatott ki, ezért mindegyik népnek, legalábbis elvben, a saját fej­lődési útját kellett bejárnia. Ha ez így van, már pe­dig így van, akkor ezeknek, ahány félék, annyiféle kul­tú­rát kellett kifejleszteniük, kialakítaniuk. Ha megvizs­gáljuk őket, akkor kultúráik sokszínűsége rögtön szem­be­ötlik, ám ennek ellenére a környezetükkel kapcsolatban le­vont következtetéseik (egy egyfajta primitív "környe­zet­ismeret") nagyon sok rokon vonást mutatnak. A hasonló civilizációs szinten álló emberek tehát - egymástól füg­getlenül - hasonló válaszokat adtak a természet kihívá­sa­ira! Neves tudósok egész sora vizsgálta a ma is élő ter­mészeti népek kultúráját, szokásait, hiedelmeit, és az eredmények összevetése megdöbbentő konklúziót tett lehe­tővé. Az azonos szinten álló és körülmények között élő em­berek kultúrájának hasonlósága megmutatta, hogy az em­beri agy bizonyos sémák szerint dolgozza fel a külvilág információit, az emberi agy működése sematikus. Ennek is­meretében bátran mondhatjuk: a kőkor embere, amely a mos­ta­ni "kőkoriakhoz" közelálló szinten élt és fiziológiailag is hasonló, vagy éppen ugyanolyan volt, a mostaniakkal rokon következtetésekre juthatott. Azt azonban leszögez­hetjük, hogy ezeknél az embercsoportoknál csupán ismere­tekről, nem tudományról beszélhetünk, hiszen a tudomány már feltételezi az ismeretek valamilyen formában történő rendszerezését, feldolgozását. Mivel a rendszerezés elő­feltétele az, hogy a rendszerezők írni-olvasni tudjanak, ezért az írásbeliség megjelenése előtt tudományról be­szél­ni több mint tévedés, hiba lenne. Ha a "rendszerező tu­dós" analfabéta, akkor a rendszerezett anyag egyetlen tárolóhelye csupán az ő, vagy tanítványai emlékezete le­hetne, az emlékezetre pedig már akkor is igaz volt az a megállapítás, hogy eléggé megbízhatatlanul működik. Ennek egyenes követ­kez­ménye, hogy a "társadalom" (horda, törzs stb.) egész em­lé­kezete azzal az anyaggal kapcsolatban csupán néhány em­ber fejének tárolókapacitására terjed ki. Ha a természeti népek topográfiai ismeretanyagát helyesen akarjuk megítélni, akkor nem szabad arról sem elfelejtkezni, hogy a társadalmi munkamegosztás igen alacsony volta miatt a tár­sadalomnak, mint összességnek az ismeretei nem nagyon haladták meg az egyén ismeretanyagát. Ennek oka a követ­kező: mivel a társadalom minden egyes tagja lényegében ugyanazt a tevékenységet végzi, ezért mindenki ugyanazo­kat az ismereteket halmozza fel, mint a munkájához elen­gedhetetlenül szükséges információkat. A vadászterületet mindenki egyformán járja be, a földet mindenki ugyanott és ugyanúgy műveli (nincs még magántulajdon!), tehát ugyan­azt veszi észre és valószínűleg hasonlóan is ítéli meg. Ezzel ellentétben a modern társadalmak ismeretanyaga nagyságrendekkel nagyobb, mint az egyéné. Az egyik ember járt például a Lipari-szigeteken, a másik nem. A harmadik volt Skandináviában, a negyedik nem, de ő meg a televízi­ó­ban látta Ausztrália sivatagjait. Vagyis a modern társa­dalom összesített ismeretanyaga óriási mértékben kitá­gult, míg a prehisztorikus népeké olyan, és talán éppen ak­kora, mint a bozótot járó bármely vadászé.

            Nehéz eldönteni, hogy ezek az ismeretek milyen jellegűek lehettek pon­tosan, nem maradtak, nem ma­rad­hattak fenn olyan adatok, amelyek ezt nekünk elmesél­het­nék, de a most is élő természeti népek körében gyűjtött tapasztalatok alapján tudunk következtetéseket levonni. A Föld felszínének azon részét, amelyet egy nép, törzs vagy horda ismer, vagyis amely területről viszonylag megbízható infor­má­ciókkal rendelkezik (görög eredetű kifejezéssel) oikume­nének nevezzük. A természeti népek oikumenéje, persze élet­módjuktól függően is, viszonylag kicsi. Jelentős részük csupán szűk környezetét ismeri, alig valamivel töb­bet annál, ahol élelmét beszerzi, illetve amely egyéb szükségleteit kielégíti. Egy gyűjtögető, vagy halász-vadász életmódot folytató horda oikumenéje néhány száz km2-re tehető. Ez első hallásra soknak tűnik ugyan, de gon­dol­junk bele abba, hogy ez csupán egy 10-20*10-20 km-es te­rületet jelent! A trópusi esőerdők övezetében megbújó kis földműves települések lakói pedig még ennél is szűkebb oikumenével rendelkeznek!

            Mivel szűk környezetükben a vizsgálatokra semmilyen műszer nem áll rendelkezésükre, ezért kénytelenek érzék­szerveiket használni, és amit ezekkel felfognak, észre­vesznek, azt elraktározzák fejükben. Így vésik emlékeze­tük­be a környezet anyagi sajátosságait (színe, alakja, he­lye és elhelyezkedése más tárgyakhoz képest). Ismerik a mozdulatlan és mozgékony objektumokat: a hegy, a folyó, az erdő mindig a helyén marad, de a folyóban mozog a víz, a fa virágzik, termést hoz, leveleit elhullajtja, közben növekszik, elpusztul. Váltogatja egymást a nappal és az éj­szaka, a hideg és meleg, eső és szárazság. Mivel ide­jüknek jelentős részét az életben maradáshoz szükséges te­vékenységre kell fordítaniuk, ezért a környezet jelen­sé­gei közül is elsősorban arra figyelnek, azt jegyzik meg, amely létfenntartásukhoz elengedhetetlenül szükséges, (vagy annak tartják), illetve amely ebben akadályozza őket. Tudják melyik növény ehető és melyik mérges, melyik állat könnyen elejthető, és melyiknél kell vigyázni, ne­hogy a vadászból zsákmány legyen. Tudják, hogy hol mere­dek a szikla és hol lehet rajta lemászni, hol örvényes a víz és hol várnak vacsorára a krokodilok. Rengeteg jelen­séget, objektumot ismernek, de nem fogják fel lényegüket, csupán jelenségszerűen jelennek meg tudatukban. Érdekes, bár éppen speciális életformájukból adódik, hogy a mi gondolkodásunk szerint annyira fontos gyűjtőfogalmaknak náluk kicsi a jelentősége, sőt nagyon sok egyáltalán nem is létezik tudatukban. Sok ilyen törzsnél külön fogalmak jelölik a szopós- ill. növendékantilopot, a fiatal hímeket és nőstényeket, és az idős, harcedzett bakokat illetve a szoptatós nőstényeket. Ez érthető is, hiszen nem mindegy a vadásznak, hogy egy esetlen, fiatal jószággal, vagy egy ivadékát hegyes szarvakkal és nagy elszántsággal védő antiloptehénnel akad össze a bozótban.

            Tudják mi­kor jön a zivatar, hisz számtalanszor látták érkezését, de nem látnak, nem láthatnak a jelenség mögé, nem ismer­hetik okát és összefüggéseit. Ahol "tudásuk" véget ér, ott következik a hit, a vallás területe: a zivatarfelhő, a kőszikla, az örvény és a hordát megvámoló krokodil nem más, mint a szellemek megjelenése vagy eszköze, amelyet tisztelni, vagy tabut mondva rá kerülni kell. Felfogásuk ezekről a kérdésekről határozottan antropomorf, és amit az antropomorfizmussal nem tudnak megmagyarázni, azzal kapcsolatban az általuk már korábban megismert dolgok, jelenségek mintájára gondolkoznak. Topográfiai ismeretük ugyan bőven akad, de a hiányosságokat primitív vallásos világképükkel pótolják. Ez a természetvallás azokat a környezeti elemeket emeli a kultikus régióba, amelyek az egyén élete szempontjából a legfontosabbak. Pl. az Andaman-szigetek lakóinak legfőbb istene "Puluga", az északnyugati-monszun megszemélyesítése volt.

            Elmondhatjuk, hogy egy őskori körülmények között élő ember topográfiai ismeretanyaga a maga szűk környe­ze­tében sokkal gazdagabb, mint egy fejlett társadalomban élő emberé, akinek ismeretei tágabbak ugyan, de szelektál a lé­nyegesnek illetve lényegtelennek tartott adatok között. A civilizált ember érzékszervei nem annyira élesek, mint a természetben élőé, hiszen nem kell állandóan résen len­nie. Figyelmének lanyhulása, feltéve ha nem lép egy autó vagy villamos elé, nem jár közvetlen életveszéllyel, míg "egyszerű" társánál ez azt jelentené, hogy az oroszlán egy kis emberhússal egészítheti ki nem túl változatos ét­rendjét. A modern ember, ha elgondolkodik is, a boltban meg tudja vásárolni élelmét, de a másik korgó gyomorral fog lefeküdni, ha óvatlanul egy száraz ágra lép vadászat közben. A természeti népek primitív, de rendkívül adat­gazdag topográfiai ismeretanyagának szép példája Parry­nek, a sarkkutatónak az esete, aki a 19. sz. első felé­ben, az észak-amerikai Melville-félszigeten talált egy idős eszkimó nőt. A bennszülött asszony emlékezetből pon­tosan fel tudta sorolni a félsziget partvonalának legap­róbb rész­leteit is többszáz km hosszúságban.

            A kőkorszak lakói azonban sokszor olyan földrajzilag is jelentős teljesítménye­ket produkáltak, amelyek még ma is ámulatba ejtik a kutatókat. Régészeti leletek is tanú­sítják, hogy pl. Európában a mezo­litikumban már megjelen­tek a nagyobb távolságok megtételére is hajlandó, vállal­ko­zó kedvű emberek. A kőkori utazások információs anyaga természetesen majdnem annyira hiányos, mint a még korábbi időszakoké, de vannak olyan régészeti emlékeink, amelyek kontinentális kereskedelmi útvonalak meglétére utalnak. A Balti-tenger máig is közkedvelt ékköve, a borostyánkő, egyes területek szerszámkészítésre alkalmasabb kőzetei, a felszíni kibukkanásokban kitermelhető sóelőfordulások, az európaszerte kedvelt festékanyagok, mint pl. a vörös és a sárga okker, és még lehetne sorolni azokat a cikkeket, amelyek cseréje az európai kereskedelem hajnalát jelzi. Sok helyen nem csak az ősi bányákat fedezték fel, (mint pl. a Sümeg-mogyorósdombi tűzkőbányát), hanem sikerült el­hullajtott darabok szisztematikus keresgélésével ill. más régészeti módszerekkel az egy­kori útvonalakat is felrajzolni. Ebben az idő­szakban alakult ki először az európai kereskedelemnek az a képe, amely a későbbi évezredekben már sokkal jobban láthatóvá és megfigyelhetővé vált. Volt már ekkor tehát egy, igaz viszonylag szűk réteg, amely ellentétben a törzsi ke­reteken túl nem látó zömmel, neki mert vágni a bizony­talan kimenetelű utazásnak és sokkal jobban megismerte a törzsi területen kívül eső térségeket is. Talán ekkor je­lentek meg az első térképek is.

            A természeti népek ismerik a térképeket, bár az ő tér­képeik inkább vázlatok, hiszen nem méréseken alapul­nak, csupán irány- és távolságbecsléseken. Anyaguk persze nem papír, hanem olyan, ami könnyen kezelhető és a kör­nyezetben bárhol megtalálható. Óceániában, a Marsall-szigeteken, pl. bot- vagy pálcikatérképek terjedtek el. Ezek egymáshoz illesztett pálcikákból állnak, melyek ta­lálkozási pontjainál kagylódarabok jelzik a szigeteket. A szigetek egymáshoz viszonyított helyzetének megfelelően a pálcikák iránya eltérő, hosszúságuk pedig a valós távol­ságokkal arányos. A Szaharában élő tuaregek, akik már ma­gasabb szinten állnak mint a természeti népek, homokból készítettek domborművű térképeket, hasonlóan a terep­asz­talon végzett kísérletekhez. A természeti népek között már nagyon korán felmerülhetett a térképkészítés gondo­la­ta. Az anatóliai Catal Hüyük közelében lefolytatott ása­tások egyik, a Kr.e. 6. évezredben keletkezett kultúr­ré­tegében olyan épületmaradványra bukkantak, amely falán freskószerű kép, valószínűleg térkép található. Ez a legrégibb ismert térképi ábrázolás. A Kr.e. 3. évezred kö­zepén a Kaukázustól északra az un. majkopi kultúra né­pei éltek. Az egyik kurgánsírjukban egy vázán térképszerű ábrázolást találtak. A vázlat valószínűleg Mezopotámiát ábrázolja, amellyel ezek a törzsek kereskedelmi kap­cso­latban áll­hat­tak[1].

            A természeti népek által ismert térrész nem mindenütt egyforma nagyságú. Ez függ az életformától, az uralkodó gazdasági ágazatoktól is. A gyűjtögető, vadász-halász né­pesség elég nagy területigénnyel rendelkezik, mivel ez a külterjes "gazdálkodás" csak így képes a csoportokat élel­miszerrel ellátni. Ennek köszönhető, hogy életterük, így a világ általuk megismert része sokkal nagyobb, mint pl. a kapásgazdálkodást folytató népeké (négerek, malá­jok, dél-amerikai indiánok stb.). Ez utóbbiak a föld in­tenzívebb hasznosítása miatt sokkal kisebb területen is képesek magukat ellátni, vagyis életük ezen a szűkebb te­rületen bonyolódik le, azzal forr össze.

            Még fejlettebb a nomád  pásztorok életformája, bár már őket nem is szokták a természeti  népek közé sorolni. Gazdálkodásuk azonban igen extenzív. Az állatok legel­te­tése nagy területeket igényelt, ezért hosszú-hosszú uta­kat jártak be. Mivel akár 1000 km-nél is hosszabb utakat tesznek meg évente, ezért már korán szükségessé vált az adatok, a vonulási útvonalak összevetése, hogy a legelők ne keresztezzék egymást, és így a konfliktusok elkerül­he­tőek legyenek. Ez viszont óriási szervezési tapasztalato­kat igényelt, nem véletlen, hogy a világtörténelem leg­na­gyobb kiterjedésű birodalmát, Dzsingisz Kán mongol ál­la­mát, a nomád népek állították fel és szervezték meg.

 

3. Az ókori Kelet népei

 

3.1 Az ismeretektől a tudományig

 

 

            A természeti népek körében - az írásbeliség meg­je­lenéséig - az ismeretek rendszerezése, a tudományok fej­lő­dése nem indulhatott meg, mivel nem volt a kezükben olyan módszer, amellyel az összegyűjtött ismereteket és a belőlük levont következtetéseket meg lehetett volna őrizni. Emiatt nem indulhatott be az a folyamat, hogy az egy­mást követő nemzedékek - áttekintve a régebben összegyűj­tött és írásban rögzített adatokat - újakkal egészítik ki őket, vagy új koncepciók alapján "szervezik meg" a tudo­mányt.

            Persze ehhez a megállapításhoz azt is hozzá kell fűz­ni, hogy a természeti népeknél nem jelentkezett sür­ge­tő igény az írás kifejlesztésére. Ennek egyik legfonto­sabb oka - amint már említettük - az volt, hogy az élelem szűkössége és az elérhető  élelem megszerzésének ne­hézségei az emberi tevékenység fő irányait megszabták, és így idő sincs ilyen dolgokon spekulálni. Fontos tényező volt az is, hogy az ember a létfenntartásához szükséges is­mereteket néhány év alatt elsajátította, ezeket alkal­mazta, és más ismeretek megszerzésének igénye nem jelent­kezett. Az írásbeliség kialakulása, így a tudományok fej­lődésének megindulása, ezeknél a népeknél csak gyökeres életformaváltás után következhetett be. Ez a gyökeres vál­tás két részmozzanatra tagolódik: az élelmiszer-termelés megjelenése és az első államalakulatok kialakulása. Mind­két tényező elengedhetetlenül fontos. Az élelmiszer-termelés megjelenése a krónikusan visszatérő éhezés meg­szünte­té­sé­vel lehetővé tette, hogy egyes emberek az isme­retek rendszerezésével foglalkozva a kor szintjén álló tu­dóssá képezzék magukat. A lehetőség adott volt, de az emberek nem nagyon éltek  vele, csak néhány speciális tér­ségben. Ez azzal magyarázható, hogy ha a mezőgazdasági termelés nem kívánja meg, akkor az írásbeliség fejlődése - a más szempontból kedvező feltételek ellenére is - megre­ked. Elég, ha csak a forró égöv kapásgazdálkodást, vagy szú­­ró­botos művelést folytató természeti népeire gondo­lunk. Ezek az emberek, mivel a mezőgazdasági termelésük­kel kap­csolatban nincs komoly mérlegelni való, megre­ked­tek azon a szinten, amelyen elsajátíthatják a termeléshez szük­sé­ges minimális ismereteket. Nem kell számolgatni, hogy mi­kor jön az eső,  hiszen majd mindennap esik, nem kell vár­ni az öntözéshez elengedhetetlenül szükséges ára­dásra, mert az adott éghajlati körülmények között nem kell ön­töz­ni. Mivel a mezőgazdasági munka viszonylag kis inten­zitással magas terméseredmények elérését teszi le­he­tővé, ezért ezek az emberek nem éreznek késztetést az év­ezredek óta tökéletesen beváló módszerek tökéletesíté­sé­re. Kie­gyensúlyozottnak tekinthető élelmiszer ellátás, a vi­szony­lag szabadabb (társadalmi) életvitel elkényelmesí­ti ezeket a társadalmakat. A módszert a világtörténelem­ben később is fogják alkalmazni, gondoljunk csak pl. a római kormányzás "Panem et circenses!" elvére. A római plebs bé­kén megült a fenekén és könnyen irányítható volt, ami­kor a kenyér és szórakozás kettőse a rendelkezésére állt.

            Kell tehát lenni valaminek, ami szükségessé teszi az emberi agymunkát! A kulcsszó: az öntözés. Ha egy nép olyan térségben fejleszti ki saját mezőgazdaságát, ahol hosszú száraz évszak van, akkor már rá van kényszerítve ezen időszak káros hatásai csökkentésére vagy kiküszö­bö­lésére. Akkor már kombinálni kell, hogy mikor vessék el a magvakat, építsenek-e öntözőrendszereket, csatornákat, és ha igen, hogyan, milyen irányban, vagyis olyan tevékenységet kell foly­tatniuk, amelyek nem kapcsolódnak szorosan a mag föld­be juttatásának és a növények gondozásának elemi is­me­retéhez, de nélkülük a sikeres földművelés lehetetlen. Az öntözőrendszerek kiépítése, folyamatos karbantartása, bővítése viszont az egyes emberek erejét, lehetőségeit messze meghaladja. Az öntözéses gazdálkodás tehát megkö­veteli az emberek nagyobb csoportjai mozgatását, szerve­zé­sét, megköveteli a tervezés és kivitelezés irányítását. Ha két földműves kimegy a földjére azzal az elhatározás­sal, hogy most fogja megépíteni öntözőcsatornáit, akkor biztos a kudarc. Egyrészt a munkaerő nem elegendő a fe­la­dat elvégzéséhez, másrészt a kellő szakértelem is hi­ány­zik. Ugyanez nagyobb csoportok esetén is igaz. A csator­nák futását meg kell tervezni, a terepen ehhez méréseket kell végezni, a csoportokat meg kell szervezni, a munkák ideje alatt gon­dos­kodni kell élelmiszer ellátásukról és az elkészült mű közelében viszonylag igazságosan szét kell osztani a területeket. Ennek a tervező-szervező mun­ká­nak az elvégzése azonban már olyan ismereteket kíván meg, amely nem áll a többség rendelkezésére. Ha van egy probléma, akkor az emberi közösségek "kitermelik" azt az irányítót, aki alkalmas a probléma leküzdésének veze­té­sé­re. Természetesen ez a vezető, és az őt közvetlenül segí­tő-kiszolgáló kör kedvezményezett helyzetbe kerülnek a többiekhez képest. Ha egy kicsit is előre gondolkodnak, márpedig a gondolkodás képessége emelte ki őket, akkor igyekeznek úgy alakítani a dolgokat, hogy a probléma si­keres megoldása után is pozíciójukban maradhassanak. Esz­közök széles tárházát használják azok fékentartására, akik önként emelték maguk fölé őket, státuszukat akár erő­szakos eszközökkel is igyekeznek megőrizni, vagyis az öntözéses gazdálkodással megkezdődik az első államok kia­lakulása, az ősi közösségi rend felbomlása, a sok­színűen tagozódott osztálytársadalmak megjelenése. (Hoz­zá kell fűzni azonban azt is, hogy az alá- és fölé­ren­deltségi vi­szonyok csírái már az őskorban, abban a szin­te már mi­ti­kus "ősközösségi társadalomban" is meg­vol­tak, mint ahogy az állatvilágban is megvannak. Mindig volt egy horda-(falka-) vezér és a hozzá tartozó "ve­rő­le­gény" kör, amely nyíltan vagy burkoltan terrorizálja a csoportot, magának szerzi meg a zsákmány javát és aka­ra­tát érvényesíti a meg­hunyászkodó többség felett. Vagyis az "ősi egyenlőség" soha nem létezett, és ez így van jól, mert Darwin óta tudjuk, hogy a természetes kiválasztódás erőszakkal áti­tatott útja káros az egyén, de hasznos a faj szempont­já­ból. Az osztálytársadalmak megjelenése csu­pán legalizálta és a lehetséges mértékig felerősítette az amúgy is meglé­vő ellentéteket, egyenlőtlenségi viszonyo­kat.)

            Az öntözéses mezőgazdaság kialakulása és az első ál­lamalakulatok megjelenése szükségszerűen magával hozta az írás megjelenését. Az írás az egész folyamat elen­ged­hetetlen eleme. Az öntözőrendszerek tervezése és a nagy távolságokban zajló munkák összehangolása már a kezdet kez­detén szükségessé teszi olyan jelrendszerek kiala­kí­tá­sát, amelyek ezeket megkönnyítik ill. egyáltalán lehetővé teszik. Az államok kialakulásával az írás jelentősége is megnő: az állami adóterhek behajtásának ellenőrzése, a be­folyt és felhasznált javak nyilvántartása, a kialakuló magántulajdon miatt fontossá váló üzleti szerződéskö­té­sek, a kegyhelyek szent feliratai, és még lehetne sorolni azo­kat a területeket, ahol az írás mind nagyobb jelen­tő­ség­re tesz szert. Azok az ősi társadalmak, amelyek elju­tot­tak az írásbeliségig, jóval kiterjedtebb földrajzi is­meretanyagot gyűjtöttek össze, mint a természeti népek. Életterük, az általuk megismert terület is jóval nagyobb volt, mint a korábbi, hordaközösségben kóborló embereké. Tárgyismeretük gazdagabb volt, megjelentek a rendszerezés elemei, tehát megkezdődött a tudományok kialakulása. Mi­vel az írás nyújtotta lehetőség - az  egyes emberek agyi tá­rolókapacitását messze meghaladó tudásanyag felhalmozá­sa - egy­re jobban teret nyert, ezért lehetőség nyílott az is­me­retszint addig soha nem látott mértékű növelésére. Az írás az az eszköz, ami ezt lehetővé tette, de az az esz­köz is, amely az emberek többsége számára korlátozta az adatokhoz való hozzáférést. Az írás tudományának is­merete elengedhetetlenül szükséges az információk meg­szerzé­sé­hez, de a társadalom többségét alkotó írástudatlanok nem sajátíthatták el. Ennek következtében a tár­sa­dalom egé­szének lassan gyarapodó ismeretanyaga nem vált köz­kinccsé, kialakult egy szűk réteg (nevezzük őket talán "nem analfabéták"-nak), amely tagjai hozzáférhettek a fel­halmozott tudásanyaghoz, míg a nagy többség nem. Ez a külön réteg volt a tudás birtokosa, őrzője és fejlesz­tő­je. Ennek fejében, vagy inkább a tudásból származó hatal­mának köszönhetően, ez a réteg mentesült a közvetlen létfenntartás súlya alól, míg a társadalom tagjainak többsége továbbra is szántott, vetett és gondoskodott az összes em­ber élelmiszerellátásáról. Az a tudomány, amivel itt ta­lálkozhatunk persze még differenciálatlan, nincs meg a tudományoknak az a rendszere, amely később kialakult. A tudás letéteményese általában a papi rend volt.

            Ezek a társadalmak folyók mentén alakultak  ki, fo­lyókhoz kötődtek. Ez a tény nem is meglepő, ha belegon­do­lunk abba, hogy az éghajlat azokon a területeken igen szá­raz sztyepp, vagy sivatagi-félsivatagi. A növények ön­tö­zése így elengedhetetlen feltétele lett a földmű­velés­nek, öntözővizet pedig a nagy folyók tudtak biztosítani. (Ennek köszönhető, hogy a tudomány ezeket a társadalmakat potamikus[2] vagy hidraulikus társadalmaknak nevezi.) Per­sze lehetséges volt az oázisokban is a földművelés, de a dön­­tő a folyók menti gazdálkodás maradt[3]. Az öntözőrend­szerek karbantartása, bővítése, a víz igazságos elosztása a szo­ros fegyelemben élő társadalom feladata volt. Ilyen öntö­ző társadalom alakult ki Egyiptomban a Nílus, Mezopo­támi­á­ban a Tigris és Eufrátesz, Indiában az Indus, Kíná­ban a Huang-ho, Közép-Ázsiában a Szir- és Amu-Darja mel­lett. Ön­tözéses gazdálkodást folytattak, igaz évezredek­kel később az Azték és Inka birodalom lakói is. A társa­dal­mi fej­lő­dés adott szintjén és megfelelő éghajlati kö­rül­mények kö­zött szükségszerűen jelentek meg az öntözéses gazdál­ko­dást folytató népek jól szervezett birodalmai. Mindezen társadalmak tudománya erősen visszatükrözte az öntöző föld­művelés szükségleteit, felöleli a csil­lagá­szat, a föld­mérés és térképkészítés elemeit. A csillagá­szat az idő­számítás céljait szolgálja és főleg a Nap és Hold lát­szólagos mozgásaira támaszkodik. Az időszámítás azért volt fontos, mert az egész termelés az öntözésen ala­pult, az pedig a vízjárás függvénye volt. Öntözni ak­kor cél­sze­rű, amikor a folyónak nagyvize van, ennek a pe­rio­doci­tását pedig a legjobban naptárak szerint lehet nyomon kö­vet­ni. A földmérés kifejlődésének az volt az oka, hogy megjelent a magántulajdon és az egyik legna­gyobb érték a termőföld lett. Mivel a folyóáradások éven­te elmosták a parcellák határjelzőit újra és újra meg kel­lett őket je­lölni, amelyhez a földmérő ismeretek elen­gedhetetlenül szük­ségesek voltak. A földméréstan, a geodézia, a tudományok mai állása szerint alkalmazott geometria. A geometria, mint elvont tudomány, kibontakozását az al­kal­mazott formák, fő­leg a földméréstan előzték meg. Nem vé­letlen, hogy a "ge­ometria" név is erre a kapcsolatra utal (geoföld, met­riamérés, méréstudomány). Hasonló szük­ségletek hív­ták életre a térképkészítést is. A földművelő társadal­makban a föld birtoklása tette szükségessé a föl­dek pon­tos felmérését és az adott helyzet lehetőség sze­rin­ti rögzítését. Az állami adózás egyik alapja a megmű­velt föld volt. A földadóhoz telekkönyv, a telekkönyvhöz ka­tasz­teri térképek kellettek, persze a kor tudományos szín­vonalának megfelelően.

 

 

 

3.2 Egyiptom

 

 

            "Egyiptom, a Nílus ajándéka." Hérodotosznak ez a má­ra már köz­hely­szerű megállapítása attól az időtől kezd­ve, hogy az el­ső földművelők megjelentek a Nílus mentén, az állam fej­lődésének meghatározója volt. Ameddig a Nílus termékeny iszapját leterítette, addig a föld fekete volt, azontúl pe­dig a sivatag vöröses-sárgás talaja húzódott. Nem vé­let­len, hogy az egyiptomiak az országnak a Kemet (ma­gya­rul "fekete") nevet adták, és a környező sivatago­kat a Deseret (vörös) elnevezéssel illették. Igazi Egyip­tomnak csak a Kemetet tekintették[4]. Az állam két részből alakult ki. Al­só-Egyiptom a Ní­lus mocsaras deltája volt, lényegében a fo­lyó első elá­gazásától nézve, Felső-Egyip­tom pedig az el­ső elágazástól a folyó (torkolattól szá­mí­tott) első ka­ta­rak­tájáig (víze­sé­séig), a mai Asszuán vi­dékéig ter­jedő rész. A kettő együtt (vagyis az eredeti Ke­met) nagy­jából 34000 km2, vagyis Magyarország területének szűken a harmada. Ma­gának az Egyiptom elnevezésnek az eredete kb. Kr.e. 3000 kör­nyé­ké­re nyúlik vissza. Ekkor uralkodott a hagyomány sze­rint az első fáraó, Men, aki Memphiszt, Egyip­tom fővá­ro­sát meg­a­lapítva egyesítette a két államot, és létrehozta az egy­séges Egyiptomot. A fővárost abban az időben még Hut-Ká-Ptahnak (Ptah Lelkének Palotá­ja) is hív­ták. (Ptah az egyik legfontosabb egyiptomi is­ten volt.) Ebből a név­ből torzították a görögök az Aigüp­tosz nevet - de már az egész országra - ami a magyarban Egyip­tom lett. Men magá­nak is építtetett egy palotát az új városban (Per Ao=Nagy Ház), ebből az elnevezéséből szár­ma­zik a fáraó cím. Egyip­tomban azonban már jóval korábban - kb. Kr.e. 4500-4000 kör­nyékén - megszülettek az első írá­sos feljegyzések, va­gyis maga a kultúra sokkal régeb­bi, és már a fáraók ideje előtt is jelentős kultúrnépek él­tek a Nílus mentén.

            Azo­kat az első államalakulatokat, amelyek a Nílus völ­gyében létrejöttek, nem csak az öntözéses föld­művelés szükséglete hívta életre, hanem va­lami más is. Az Egyiptomtól nyugatra elterülő félsivatagi tájak nomád pász­tornépei már a kezdeti időkben is komoly katonai fe­nye­getést jelentettek az itt élő földműves né­pekre nézve. Ezek a vad törzsek, akiket szülőföldjük után líbiaiaknak neveztek[5], katonai akciókkal rendszeresen megpróbálták a folyóvölgyi földműves lakosság élelmiszerkészleteinek megszerzését. A Szahara abban az időben még nem volt olyan száraz, mint manapság, területén nomád állattenyésztő törzsek éltek, amelyek ko­moly katonai potenciálja állandó fenyegetést je­lentett. Az egyiptomi államalakulatok szerveződésénél te­hát nagy jelentőségű volt a védelmi szempont is. Egyip­tom részben ennek az állandó fenyegetettségnek köszönhe­tő­en tartotta fegyverben a kor egyik legjelentősebb had­se­regét, és ez tette az államot nagyhatalommá. Persze az egységes állam létrejötte és a nagy hadsereg megléte segítette Egyip­to­mot hódító vállalkozások beindításában is.

            Egyiptom már az egységes állam megalakulása után meg­­­indította hódító hadjáratait nyugat, kelet és dél fe­lé. Ezen hódítási irányokat több szempont is indokolta. A nyu­­gati irány azért volt fontos, hogy a lí­bi­ai törzseket minél távolabb szorítsák az egyiptomi törzs­­területtől. Az egyiptomi csapatok sorra foglalták el a Nílus-völgy környéki oázisokat, hogy katonai támaszpon­tok sorozatával védjék az országot. A határozott katonai fel­lépés eredményeképpen a nomádok által képviselt ve­szély nagymértékben csökkent. Nyugat felé az egyip­tomi oikumenének a Szahara természeti adottságai is ha­tárt szabtak. Az egyiptomi állam megalakulásának idősza­kában már K-Ny irányú karavánutak szelték át a Szaharát. A karavánkeres­kedelembe történő bekapcsolódás után Egyip­tom - legalábbis a Kelet- és Középső-Szaharáról - jelentős információ mennyiségre tett szert kereskedői révén.

            A ke­leti irány, vagyis a Vö­­rös-tengerig terjedő terület - ame­lyet ők neveztek el Nú­biának - megszállása szintén el­sődleges cél volt. Az el­ső bizonyítható núbiai hadjáratok kb. Kr.e. 2300 körül voltak. Onnan tudunk ezekről, hogy a 6. dinasztia egyik arisztokratájának - Harhufnak - a síremlékén 4 núbiai expedíciós had­járatnak a leírása található. A te­rü­let arany- és réz­lelőhelyei, valamint jelentős kő­fej­tői nagyon csábí­tó­ak voltak az egyiptomiak számára. A núbiai hódítást az is indokolta, hogy a terület jelentős rab­szol­ga­tömegek be­szer­zé­sére nyújtott lehetőséget. Lé­nyegé­ben az egyiptom­i­ak voltak az elsők a világtörténe­lem­ben, akik néger rab­szolgákkal kereskedtek.

            Fontos volt még a keleti-észak­ke­leti irány is, vagyis a Sínai-félsziget és környékének el­foglalása. Egyrészt ebben a térségben szintén je­len­tős rézelő­fordulások voltak, és az adott korban a réz stra­tégiai cikk volt, másrészt egyes források arra utal­nak, hogy itt jelentős erdőségek(!?) húzódtak, ame­lyek a fában rendkívül szegény Egyiptomnak nagyon fon­to­sak lehettek.

            A 3. irány a déli terjeszkedési irány. A Ní­lus öntözhető völgysíkját kb. a 4. kataraktáig Egyip­tom­hoz csatolták, és jelentős rabszolga beszerző hadjára­tokat vezettek a mai Szudán területére, sőt talán egészen a Kék Nílusnak, vagy az Atbarának, a Nílus első jelen­tő­sebb mellékfolyó­jának for­rásvidékéig is.

            Egyes kutatók szerint az egyiptomiak részletes is­me­retei nem terjedtek túl a 4. kataraktán. Ez igaz lehet a korai időkre, de az Újbirodalom korában még az 5. és 6. katarakta között is voltak, igaz időlegesen, egyiptomi telepek. A Nílus völgye itt erősen összeszűkül, a hajózásnak is ko­moly akadályai vannak. A lakott terület így lényegében a Nílus öntözhető völgysíkjára korlátozódott, keleten és nyugaton nem is nagyon terjedt ki, csupán az öntözött oá­zi­sok tartoztak hozzá. (A Síva oázist biztosan is­merték, amint azt az itt található egyiptomi eredetű ro­mok is bi­zo­nyít­ják.) Ezért Egyip­tom kapcsolata a külvilág felé így in­kább a Föld­kö­zi- és Vörös-tengeren keresztül volt meg.

            Az egyiptomi oikumené vizsgálatakor tehát nem sza­bad elfeledkeznünk magáról az egyiptomiak által lakott terü­letről sem. Természetesen jelentős ismereteik voltak a kül­földi területekről is. Az információik, hasonlóan sok későbbi nép ismereteihez egyrészt közvetített adatok­ból, másrészt közvetlen megfigyelésekből jöttek össze.

            A közvetítetten érkező adatok döntő részét az Egyip­tom­ban megfordult kereskedők és más utazók elbeszélései alap­ján szerezhették meg. Egyiptomban, akárcsak más ókori ke­leti államokban, nagyon népszerű volt a lazúrkő, vagy lazúrit nevű féldrágakő. Azokban az időkben ennek a leg­na­gyobb, legismertebb lelőhelye az Örmény-felvidéken volt. (Állítólag Afganisztánban és a Pamír előhegyeiben is bá­nyász­tak lazuritot.) A lazúrkövet szállító kereske­dők in­formációi tették lehetővé, hogy az egyiptomi oikumené, legalábbis váz­la­tosan, de az Örmény-felvidékig ter­jedjen. Persze az érke­ző kereskedők máshonnan is hoztak áru­cik­ke­ket a Nílus mellé, talán ezek voltak az első in­formációik a Tigris és Eufrátesz völgyében kialakuló tár­sadalmakról.

            Az adatok nagyobb részét azonban maguk az egyip­to­miak szerezték közvetlen megfigyelésekkel. Ha az egyip­to­mi oikumené kérdését meg akarjuk világítani, akkor fi­gye­lembe kell venni magának az államnak a történetét is. Egyiptom több mint 3000 éves fennállása alatt természe­te­sen nem egyenletesen fejlődött, voltak olyan időszakok, amikor súlyos válságokon bukdácsolt keresztül, és voltak olyanok, amelyekben kiegyensúlyozott, nyugodt felvirágzást élt meg. Ennek is­meretében az egyiptomi történelmet 3 időszakra oszt­hat­juk, az Ó-, a Közép- és az Újbirodalom korára. Az Óbi­ro­dalom kora kb. Kr.e. 3000-2200, a Középbirodalomé kb. Kr.e. 2060-1700, és az Újbirodalomé kb. Kr.e. 1550-1050 között tar­tott. A Kr.e. 1050 utáni időszakot Kései Kornak nevezzük. Az állam története azért fontos számunkra, mert más volt az oikumené kiterjedése a különféle fázisokban. Ennek az oka rendkívül egyszerű: az előbb felvázolt korszakokat hosszabb-rövidebb széttagolódási periódusok választják el egymástól. Külső hódítások, belső válságok sorozata jel­lemzi a köztes időszakokat, és ezek alatt az oikumené ál­talában jelentősen beszűkült. Mint azt majd látni fog­juk, sokszor újra kellett bizonyos területeket felfedez­ni, sőt vannak olyan térségek is, amelyekről végleg elfe­lejt­kez­tek. (3-1. ábra)

            Az egyiptomi oikumené a Földközi-tenger térségében sosem volt igazán jelentős kiterjedésű. Már az Óbirodalom korában is ismerték az afrikai partvidéket nyugat felé a Szirtisz-öbölig, talán egészen a mai Tunisz tájékáig. Ez különben abból a szempont­ból is érdekes, hogy a partvidék lakói szintén azok a lí­bi­ai törzsek vol­tak, amelyekkel Egyiptom hagyományosan el­lenséges vi­szony­ban volt. (Az is igaz azonban, hogy egyes kutatók szerint egyiptomi ha­jó­sok megfordultak az Ibériai-félsziget partjain is. Ez a vélemény azonban kevésbé megalapozott.) Nyu­gat felé a kon­­tinens belsejébe is többször vezettek fel­fedező (és katonai célú) utakat. A Tasszili-hegység sziklarajzai bi­zonyítékul szolgálnak arra, hogy az egyip­tomiak idáig is eljutottak. Valószínűleg ismerték az Égeikumot (lega­láb­bis annak déli részét), a Földközi-tenger ke­le­ti part­vi­dékét, valamint Kisázsia déli partjait és a félsziget dé­li területeit. Kréta szigetéről biztosan tud­tak, a kré­ta­iakkal elég élénk kereskedelmi kapcsola­to­kat építettek ki. Konkrét ismeretekkel rendelkeztek ke­res­ke­dőik révén a mai Szíria és Palesztína területéről, valamint Mezopo­tá­miáról talán egészen az Örmény-felvi­dé­kig. A szír-liba­no­ni kereskedelem abból a szempontból is fontos volt, hogy erről a területről Egyiptom sok értékes faanyaghoz jut­ha­tott. Pl. SZNOFRU fáraó Kr.e. 2600 körül 40 hajót küldött Bübloszba cédrusfáért és más nemes­fák­ért. A mezopotámiai kapcsolat érdekesen alakult. A törté­nelmi kutatások sze­rint a két folyómenti civilizációnak fő­leg tengeren volt lehetősége kapcsolatba lépni egy­más­sal. A Vörös-tengeren és az Indiai-óceánon egyaránt hajó­zó egyiptomiak kapcso­latba kerülhettek Mezopotámia népei­vel, akik szintén ki­tűnő hajósok voltak. Az egyiptomi-me­zopotámiai kontaktus létére utalnak az egyiptomi Wadi Ham­mamatban talált szik­larajzok, amelyek egyiptomi és me­zo­potámiai jellegű hajó­kat ábrázolnak. (Igaz vannak olyan történészek, akik ta­gadják, hogy ezek a rajzok igazi me­zo­potámiai hajókat áb­rázolnának.) Vannak más régészeti le­letek is, amelyek az egyiptomi-mezopotámiai kapcsolatok meglétére utalnak, sőt vannak olyan nyomok, amelyek alap­ján nemcsak Mezopotámia tartozott az egyiptomi oikumené­be, hanem az Indus-völgye, vagyis India egy része is!

            Az egyiptomiak kapcsolatai még egy irányban ter­jed­tek ki jelentősen: többször is említést tesznek egy bizo­nyos Punt­országról, vagy saját nyelvükön Pouniról. Ez az ország az egyiptomi leírások szerint nagyon gazdag volt aranyban, drágakövekben, ele­fánt­csont­ban, gyan­­tában, töm­jénben és különös növények­ben. Több íz­ben vezettek ide expedíciókat az egyiptomiak. Puntot még a Kr.e. 26. szá­zadban fedezték fel. Kr.e. 2500 környékén SZAHURÉ fáraó már korábban is ismert útvonalon hozatott különféle cik­ke­ket Puntból.

            Az egyiptomi Óbirodalom bukása sok tekintetben vál­to­zásokat hozott. Egyrészt Egyiptom kiszorult a Földközi-tengerről, ottani kereskedelmi szerepét Kréta vette át, amely hamarosan az egész földközi-tengeri kereskedelem irá­nyítását megszerezte, másrészt az átmeneti kor zűr­za­varaiban feledésbe merült a punti útvonal és időlegesen meg­szakadtak az egyiptomi-mezopotámiai kapcsolatok is. Ami­kor a 11. dinasztia fáraói fokozatosan ismét egyesí­tet­ték az országot és megkezdődhetett a Középbirodalom története, akkor Egyiptom a Földközi-tenger térségében már kész helyzet elé került: a nagymértékben megerősödött Kréta nem adta vissza a kezdeményezést, és az egyiptomi tengerhajózás ettől kezdve még inkább a keleti és déli tengerek felé fordult. A Levantikumban és a Közel-Keleten Egyiptom ezután már inkább a szárazföldi terjeszkedést és kereskedelmi utakat ré­sze­sí­ti előnyben. Így jutnak el a fáraók hódító csapatai egé­szen Kisázsiáig és így lép kapcsolatba Egyiptom a kor másik katonai nagyhatalmával, a Hettita Birodalommal. Ez az az időszak, amikor ismét felfedezik Puntországot. A pun­ti útvonal újra megnyitása kb. Kr.e. 2000 környékére tehető. Az igazán jelentős és széles körűen ismert punti utazásokra azonban az Újbirodalom fáraói vállalkoztak. Ezek közül is a legismertebb HATSEPSZUT fáraónő (uralk. kb. Kr.e. 1495-1469, III. Tutmozisz fáraó gyámja) Kr.e. 1495-ös vál­lal­ko­zása. Az uta­zás eseményeit Hatsepszut thébai (ma Deir-el-Bahar) temp­lomának falába vésette és festtette, mint afféle ókori ké­­pes híradót, sőt még magyarázó hieroglif feliratokkal is elláttatta. A képeken látható a teljes utazás kró­niká­ja az elindulástól a visszaérkezésig. Láthatóak az expe­dí­ció emberei a punti lakosok között, az áruk berakodása, lát­hatóak a puntiak lakásai (jellegzetes, cölöpökön álló, méh­kas alakú kunyhók), Punt növényei (pl. kókuszpálma, töm­jénfa) és állatai (pl. szarvasmarhák), vagyis minden, ami érdeklődésre tarthat számot. Tudjuk azt is, hogy III. RÁMESSZU (görögösen Ramszesz) a Kr.e. 12. szá­zadban több mint 1000 fős bányatelepet létesített Punt­ban, ahol az egyiptomi bányászok aranyat termeltek ki. (Ez az in­for­má­ció az un. Harris papiruszon[6] olvasható.)

            De hol lehetett ez a bizonyos Puntország? A kérdés már azóta foglalkoztatja a kutatókat, amióta az egyiptomi források alapján felvetődött létezésének lehetősége. Volt olyan kutató, aki Indiába helyezte Puntot, volt olyan, aki a mai Dél-Arábia tengerparti területeire. Voltak olya­nok, akik a Vörös-tenger partvidékére, vagy a mai Szo­máliai-félszigetre helyezték, és felvetődött a lehe­tő­sége annak is, hogy Punt a déli féltekén, a Zambézi és Lim­po­po torkolatvidéke között, az un. Masonaföldön volt. A behozott árucikkek és a képeken megfigyelhető növényzet valószínűsítette azt, hogy Punt Afrikában volt. A pontos válasz addig azonban nem volt megállapítható, míg a tu­do­mány valamilyen konkrétabb adatot nem szerzett. A hiányzó láncszemet Heinrich Quiring szolgáltatta érdekes vizsgá­lataival. Megállapította, hogy az Egyiptomban használatos és punti eredetűnek ismert festékanyagok nagy mennyi­ség­ben tartalmaznak antimont. Az antimon a földkéreg azon ritka elemei közé tartozik, amely természetes állapotában nagyon ritkán dúsul fel, a punti származásúnak tartott festékek meg szinte an­ti­monércből készültek. Vagyis keresni kellett egy olyan területet, ahol már az egyiptomiak idején is jelentős aranybányákat műveltek, ugyanakkor a közelben (esetleg mű­velt) antimon-előfordulások vannak. A területet megta­lálták, méghozzá ott, ahol a legkevésbé várták, Dél-Afri­kában a Masonaföldön. Hogyan tehették meg az egyiptomiak a kb. 8000 km-es tengeri utat? Valószínűleg késő tavasszal-kora nyáron indultak vagy a  Wadi Hammamatból vagy a mai Szuezi-öböl környékéről, és késő ősszel érték el a Szomáli-félsziget legkeletibb csücskét, a Guardafui-fo­kot. Az északkeleti passzát ekkor jelenik meg itt (és vele a Szomáli-áramlás irányváltása), és ez vitte le a hajókat délre. Amikor elérték a megadott partszakaszt, akkor part­­ra szálltak és mélyen benyomultak a kontinens belse­jé­be, hisz Punt nem az óceán partján feküdt, hanem attól mintegy 500 km-re. (Zimbabwében, a Mtetekve felső folyásától délre, a D.sz. 2030'-én, 980 m tengerszint feletti magasságon feltárt romok és a környéken feltárt ókori aranybányák valószínűsítik Punt helyzetét.) A kereskedelmi tevékenységük befejező­dé­sével azután ismét kimentek a partra, felszálltak a ha­jóra és elindultak vissza, Egyip­tom­ba. Az út legalább két évig tartott, és ha belegon­do­lunk abba, hogy mindezt a mai fogalmakkal élve törékeny "lé­lekvesztőkön" tették meg, valamint az út nagy része a lakatlan, vagy éppen harcias bennszülöttekkel benépesített partvidékek előterében vezetett, akkor érezhető csak igazán a ha­jó­sok bátorsága.

            Az egyiptomi oikumenének még van egy nyitott prob­lé­mája. Az egyiptomiak isteneik egy részét különféle ál­la­tok fejével tüntetik fel (sakál, sólyom stb.), ami telje­sen normális és ésszerű dolog, hisz minden nép olyan­nak képzeli el isteneit, amilyennek akarja. A prob­léma ott van, hogy Szeth istent okapifejjel ábrázolják, márpedig az okapi csak a Kongó-medence esőerdőiben él. To­vább bo­nyolítja a helyzetet az is, hogy az egyiptomiak egyes em­lékein pigmeusok képét lehet megfigyelni, amelyek szintén a Guineai-öböl környékének esőerdőiben élnek. Ezen köz­ve­tett adatok alapján gondolja több kutató, hogy vagy szá­razföldi (keresztül a Szaharán, déli, délnyugati irány­ban), vagy tengeri úton (a Gibraltári-szoros meg­kerü­lésé­vel) eljuthattak az egyiptomiak a kérdéses térségbe és odáig tágíthatták ki az általuk megismert világot.

            Térképek is maradtak fenn az ókori Egyiptomból. Ezek egy része a birtokhatárok rögzítését szolgálta, hisz min­den, a Níluson levonuló árhullám után szükség volt a ha­tárjelek megújítására, mert a víz ezeket a jelzéseket min­den évben eltüntette. Az egyiptomiak más, speciális tér­­képeket is készítettek. A legrégibb ránkmaradt ilyen em­lék a Kr.e. 14. századból, II. Rámesszu (más források szerint a XX. dinasztia - Kr.e. 1186-1070) korából való: az un. Torinói papirusz. Ez a Wadi Hammamat területének aranybányáit ábrázolja.

 

 

 

3.3 Mezopotámia

 

3.3.1 Sumer és Akkád

 

 

            Mezopotámia, a Tigris és Eufrátesz folyók által kö­rülzárt területet jelenti. Maga az elnevezés sosem volt országnév, hanem csupán a tájegység megjelölésére szol­gált, hasonlóan a mi Dunántúlunkhoz (potamosz=folyó, me­zo=köz; köztes állapot, idő­szak). A Folyóköz - természeti adottságait tekintve - Egyiptomhoz hasonló képet mutatott. A forró, száraz klíma és a nagy folyók időszakos áradásai hasonló próbák elé állították a terület lakóit, mint Egyip­tomban. Persze voltak különbségek is. Ilyen pl. az, hogy a Folyóköz termékeny talaja sokkal mocsarasabb volt, mint a Nílus völgye, és hogy a környező területeken na­gyobb lélekszámú és fejlettebb nomád-félnomád népesség élt, mint a líbiai sivatagban. Az első kultúrnép, amelyik meghódította az egész folyóközt - és maga alá gyűrte nem­csak az itt élő őslakosokat, hanem a mocsarak szinte tel­jes lecsapolásával a természetet is - a sumer volt. A sumerok eredetét sűrű homály fedi. Tudjuk, hogy bevándorolt nép volt, és tudjuk, hogy valamikor a Kr.e. 4. évezred 2. felében érkeztek a két nagy folyó vidékére. A legrégeb­bi­nek tartott városuk - Eridu - az Eufrátesz akkori torko­latánál épült, ezért sokan úgy tartják, hogy tengeren ér­kez­tek valahonnan. Más kutatók inkább arra az álláspontra helyezkednek, hogy szárazföldi úton, valahonnan az Iráni-medence felől, a Zagrosz-hegységen átkelve érték el a Fo­lyóközt. Akárhogy is volt, a sumerok önálló város­álla­mo­kat alapítottak (pl. Ur, Uruk, Kis, Nippúr stb.), amelyek kezdetben egymással is harcban áll­tak. A városállamokban azonban már kezdett felemel­ked­ni a sumer tudomány is. Már a 4. ée. végén megjelent az írás­beliség, a tudományos fej­lődés legfontosabb feltéte­le. A kezdeti, hieroglif jel­legű (tehát képírást) foko­za­to­san kifejlődve váltotta fel a szótagírás jellegű ék­í­rás.

            Ebben az időszakban születtek meg az első térképeik is. A Kirkuktól DNy-ra lévő Harran (Karrhai) közelében ebből az időből származó agyaglap-térképet találtak a régészek. Az agyagtáblán látható Mezopotámia északi része, az Eufrátesz, a Zagrosz-hegység, Libanon és négy város is.

            A mezőgazdasági termelés szükségletei itt is ser­ken­tően hatottak a tudományos fejlődésre. A Folyóköz elfog­lalása után a sumer földművelőknek lényegében két problé­mával kellett szembenézniük: a mocsaras területekkel és a hosszú száraz évszakkal. A mocsarakat viszonylag hamar le­csapolták egy fokozatosan kiépülő csatornahálózat ré­vén, majd ezt a hálózatot kezdték az öntözéses mezőgaz­da­ság igényeinek megfelelően átalakítani. A kiépülő öntöző­csatorna hálózatban a gravitációs öntözés elvét alkalmaz­ták, vagyis a csatornákból a talajba szivárgó vízzel az optimálisnak tartott szintre emelték a talajvíz szintjét, amely azután alulról látta el a növényeket a megfelelő vízmennyiséggel.

            Városaikat, épületeiket fával és náddal megerősített agyag­tég­lafalakból emelték, hiszen a Folyóközben, hason­ló­an Egyiptomhoz, csupán agyagból állt elegendő építő­a­nyag a rendelkezésre. Persze fára mindenképpen szükségük volt, hiszen a fegyverekhez, a városi erődítési munká­la­tokhoz, az öntözőművekhez, a palotákhoz mindig szükség volt jó minőségű faanyagra. A sumerok fa utáni vágyát jól kifejezi Uruk legendás királya, Gilgames eposzának néhány fejezete. Az eposz ezen részei szerint Gilgames váloga­tott emberek csapatával vágott neki a "kétszer tízezer óra járóföldre kiterjedő erdő" felé vezető útnak. Az eposz szerint Gilgames még az ottani királlyal (ill. se­re­gével) is megütközött, hogy a cédrusfákat megszerez­hes­se.[7]

            A sumerok fa - és tegyük hozzá, hogy minden amit a Fo­lyóköz nem volt képes adni (kő, érc, arany, ezüst, ék­kövek stb.) - utáni vágyukban tehát igen nagy távolságok megtételére is hajlandóak voltak, és igyekeztek ezeket a cikkeket hol szépszerével, hol katonai erővel a környező népektől megszerezni. Többek között ennek is köszönhető, hogy a világnak a folyóközben lakó népek által megismert része már a Kr.e. 3 évezred környékén is elég nagy területre ter­jedt ki. Ha a sumer bevándorlási elméleteket figyelem­be vesszük, akkor mindenképpen a sumer oikumené részének kell tekintenünk a Zagrosz-hegységet és az Iráni-medence területének nyugati részét is. Igaz ez akkor is, ha a sumerok tengeri bevándorlási elméletét fogadjuk el, hiszen a régészeti leletek alapján kijelölhető ez a kereskedelmi irány is (lsd.: Harran-i térkép). A cédruserdők keresése (és itt nemcsak cédrus, hanem ciprusfa, ébenfa, tölgy, puszpángfa stb. is bele­tar­tozik a fogalomba) kitágította oikumenéjüket a Folyó­közt övező peremhegységek felé. Mivel a Gilgames-eposz sze­rint a kitermelt fát az Eufrátesz (vagy ahogy ők ne­vez­ték a Buranunna) vizén úsztatták le, ezért biztosan is­merhették a folyó mai szíriai és dél-törökországi sza­ka­szának környékét, hiszen a megfelelő erdőségek a ren­del­kezésükre álltak és a folyóvízi szállítás lehetősége is megvolt. Vannak olyan nyomok, amelyek arra utalnak, hogy Sumer (ahogy a sumerok az általuk lakott területet ne­vezték) "fabeszerző" útjai egészen a Libanon-hegységig, a legismertebb "igazi" cédrustermő területig elértek, és nem is csekély munkával cipelték többszáz km-en keresztül a kitermelt faanyagot, hogy azután a szent Buranunna vize vigye azt tovább hazájuk felé. Mezopotámia egyik legkedveltebb ékköve ak­koriban a lazúrkő (lazúrit) volt, amelyet kereskedők az Örmény-felvidékről hoztak (bár emlékezzünk, vannak olyan információk, hogy a Pamír előhegyeiben is bányászták). A kereskedelmi kapcsolatok ré­vén így oikumenéjük északon az Örmény-felvidékig ill. ta­lán a Kaszpi-tóig terjedt. Érdekesség, hogy a valószínűsíthető Egyiptomi kapcsolatuk nem a rövidebb, száraz­földi úton jött létre, hanem az Arab-félsziget megkerü­lé­sével tengeri úton. Mivel infor­mációink szerint a sumerok jó hajósok is vol­tak, ezért van­nak olyan kutatók, akik szerint nem is Egyiptom fedez­te fel Sumert, hanem Sumer Egyiptomot. (Hoz­zá kell azon­ban fűzni, hogy a sumerok kezdetben in­kább a folyami ha­jó­zást ismerték, a tengeri hajózásuk ke­vésbé volt fej­lett, és csak később merészkedtek ki az In­diai-óceánra.) Min­denesetre sok kutató tényként fogadja el azt, hogy Su­mer és Egyiptom között már az egyiptomi Óbirodalom idején kap­csolat jött létre. A sumer hajósok, főleg a tengeri hajózás megismerése után, eljutottak In­diába is, ahol ke­reskedelmi kötelékek jöttek létre Sumer és Harappa, vala­mint Mohenjo Daro (Mohendzso Daro) között.

            Sumer hanyatlását belső viszályok és külső támadások idézték elő, valamint az, hogy a gravitatíve öntözött föl­deken megindult a szikesedés, és így a terméseredmé­nyek is csökkenni kezdtek. A sumerok által leigázott és meg­vetett őslakók - kiegészülve a külső területekről ér­ke­ző "barbár" letelepülőkkel - fokozatosan átvették a sumer szokásokat és velük együtt a sumer tudásanyagot is. Ami­kor Sarrukinu (kb. Kr.e. 2350-2294), Agade (Sumerban ta­lál­ható, de őslakók által lakott) város királya véres har­cokban meghódította egész Sumert, az már csak a fo­lya­mat betetőzése volt, és kezdetét vette az akkád korszak. Sarrukinu megalakította a Közel-Kelet első nagy birodal­mát, amely a Földközi-tengertől az Arab-öbölig terjedt. Északon Akkád határát a Torosz-hegység és (talán) a Kau­kázus első láncai alkották. Az akkád hódítás tehát jelen­tős mértékben kitágította a Folyóköz népeinek oikumené­jét, hiszen olyan területek ke­rültek a határokon belül, amelyekről korábban csak a kereskedők hozhattak infor­má­ciókat, és új "peremterüle­tek" tárultak fel előttük. Az akkádok a hatalmas biroda­lom fenntartása érdekében meg­szer­vezték a világtörténelem első zsoldos hadseregét, de ez sem állhatta útját az észa­ki hegylakók támadásainak, akik Kr.e. 2200 környékén megdöntötték Akkádot, és Agade városát oly tökéletesen lerombolták, hogy még most sem ta­lálta meg senki romjait. Akkád bukása a sumer kultúra másodvirágzását hozta magá­val, de Kr.e. 2016-ban a jár­vá­nyokban és belső problémák­ban meggyöngült Sumert végleg el­söpörte az elámi népek ro­hama (3-2. ábra).

 

 

 

3.3.2 Babilon

 

 

            Sumer bukása nem jelentette a sumer kultúra bukását. Folyóköz megmaradt népessége, amely új és új városokat emelt megőrizte tudományos eredményeit. A sumer nyelv is még sokáig fennmaradt, no nem mint a köznép nyelve, hanem mint a tudomány és a kultúra nyelve (hasonlóan a latin­hoz, amely később a középkori Európában lett a tudomány nyelve). Az új városállamok lakói már nem sumerul, hanem akkádul beszéltek. Akkád volt a nyelve annak a kis város­államnak is, amely  Sumer bukását túlélte és királyai egy­re nagyobb területekre terjesztették ki fennhatóságát. A birodalom alapítója Hammurapi (kb. Kr.e. 1792-1750) volt, a várost pedig Bábilinek - Isten Kapujának - nevez­ték. Babilon, hasonlóan az akkád birodalomhoz, a Föld­kö­zi-tengertől az Arab-öbölig terjesztette ki határait, sőt még Akkádnál is nagyobb területre terjedt ki fenn­ható­sá­ga. Elmondhatjuk, hogy Mezopotámia lakói közül a legna­gyobb a babilóniaiak birodalma volt, és ők ismerték meg a legtöbbet a Föld felszínéből is. A Hammurapi által alapí­tott birodalom (amit Óbabiloni birodalomnak is nevezünk) élénk kapcsolatokat alakított ki a környező területekkel. Valószínűsíthetjük, hogy ez az az időszak, amikor a Fo­lyó­köz lakói felfedezik az Egyiptomba vezető szárazföldi útvonalat. Ez főleg annak köszönhető, hogy az aktív kül­po­litikát folytató Babilon hódító seregei az egyiptomi te­rületek közelébe tolták ki a birodalom határait, sőt megtörténtek az első összetűzések a szintén hódító po­li­tikát folytató Egyiptommal (Kr.e. 1900 körül). Az ak­tív nyugati kapcsolatok (és a hódítások) eredményeképpen a Sumer és Akkád idején még csak kevésbé ismert Palesztí­na is a jól feltárt területek közé került. Babilonnak va­ló­színűleg élénk kapcsolatai voltak Ciprussal. Ciprus az ókorban az egyik legfontosabb rézkitermelő terület volt így nem csoda, hogy a Mediterráneum keleti határán megje­le­nő Babilon minél szorosabb kapcsolatokat kívánt kiépí­te­ni vele. A kontaktus nem csak a kereskedelemre korláto­zódott, hiszen a régészeti emlékek alapján elmondhatjuk, hogy Ciprus kultúrája rendkívül erős mezopotámiai hatást tükrözött, szinte "új Babilon" virágzott fel a földközi-tengeri szigeten. Ciprus, Szíria és Palesztína mellett valószínűleg pontos ismereteik voltak Kisázsia déli és ke­leti területeiről és a Folyóköztől északra lévő tér­sé­gekről egészen az Örmény-felvidékig. Ismereteik határa kétségkívül keleti irányban a legbizonytalanabb. Valószí­nűleg még ismerték a Zagrosz-hegységet, de az azon túli területekre (az Iráni-medence jelentős része) vonatkozó ismereteik már elég bizonytalanok voltak. Déli hódí­tá­sa­iknak, majd a megélénkülő kereskedelemnek köszönhetően va­lószínűleg tudtak Arábiáról is. Az Arab-félsziget ka­ra­vánkereskedelmébe bekapcsolódó babiloni kereskedők lé­nye­gében az egész félszigetet bebarangolták és a babiloni oikumenébe vonták. Babilon hajósai tovább ápol­ták az in­diai kereskedelmi szálakat is.

            Az Óbabiloni birodalmat az asszírok döntötték meg.  Kr.e. 729-ben Babilon kénytelen volt "egyesülni" Asszí­ri­ával, de ez az "Anschluß" sem akadályozta meg az asszírokat abban, hogy Kr.e. 702-ben, 689-ben és 656-ban újra és újra el ne pusz­títsák a várost. Asszíria, mint afféle katonaállam, nem igazán törődött a tudományos fejlődéssel, bár igaz, hogy az egyik legnagyobb (és legkegyetlenebb) asszír ural­kodó Assurbanapli (Kr.e. 669-633) Ninuában (Ninive) agyagtábla könyvtárat hozott létre, amelybe többek között az általa is kirabolt Babilon könyvtárának az anyagát át­­vitette.

            Szinte alig halt meg a nagy király Asszíria is meg­szűnt létezni. Babilon elszakadt a birodalomtól és a há­rom­szor is elpusztított város serege Kr.e. 612-ben elfog­lalta és a földig rombolta Ninuát. Az Asszír birodalom romjain megszületett az Újbabiloni birodalom, amely meg­szerezte Szíriát, Föníciát, Palesztínát, Arábiát és ter­mészetesen Mezopotámiát, így látszatra erősebb és nagyobb volt, mint valaha. Ez az a Birodalom, amelyik királya Na­bukuduriuszur (vagy biblikusan Nabukodonozor) kétszer is elfoglalta Jeruzsálemet (Kr.e. 597-ben és 586-ban) és zsi­dók tömegeit hurcolta "babiloni fogság"-ra. Az Új­babi­loni birodalom azonban nem bizonyult elég erősnek, Kr.e. 538-ban a perzsák könnyedén, harc nélkül elfoglalták a fő­vá­rost és ezzel Babilon, mint önálló birodalom, szerepe vég­leg véget ért.

            Babilon tárgyalásakor nem szabad elfelejtkeznünk még egy fontos momentumról sem. Mivel a tudomány pragmatikus része náluk elég fejlett volt (pl. földmérés), ennek kö­szönhetően térképeket is tudtak készíteni. Térképeiket agyagtáblákra rajzolták és ékírásos feliratokkal látták el. A legrégibb ilyen térkép - amelyik ránkmaradt - a  Kr.e. 4. évezredben készült Harran-i "világtérkép". Egy Kr.e. 15-16. szá­zadból származó, égetett agyagtáblán található térkép Nippúr városának nagyon pontos rajza. A Kr.e. 6. szá­zad­ban keletkezett az újbabiloni világtérkép. Ey a kb. 10 cm-es agyaglapocska, melyen a korong alakú Földet a Keserű-folyó veszi körül. A Babilon-központú Földön Babilónia, Asszíria és az Eufrátesz ábrázolódik. Egy másik tér­kép elég pontos alaprajzot mutat be Babilon városáról.

 

3.4 Perzsia

 

 

            Amikor Perzsia a Kr.e. 6. század környékén fel­emel­kedett, a Közel- és Közép-Kelet térségében meglévő hatalmi vákuum lehetővé tette a birodalom nagymértékű megerősödé­sét és mindenirányú terjeszkedését. Persze a térségben azért még megvolt az igen erősnek tűnő Babiloni biro­da­lom, de Babilon gyors bukása is mutatta, hogy az erő itt csupán látszat volt. A Perzsa birodalom alapítója Kurus (görögösen Kürosz) volt, fia Kambúdzsija (Kambüszész) már Egyiptomot is meghódította, sőt még Karthágó szárazföldi úton történő elfoglalására is kísérletet tett. A biro­da­lom legnagyobbnak ismert uralkodója I.Darajavaus (Dare­iosz) (Kr.e. 522-486) volt.

            Az óriási területű birodalom magában foglalta Egyip­tomot, Szíriát, Föníciát, Palesztínát, Kisázsiát, Mezopo­támiát és a Folyóköztől északra elterülő területeket egészen a Kaukázusig és a Kaszpi-tóig, Iránt, Afganisztán jelentős részét, a volt Szovjet-Közép-Ázsia déli és középső terü­leteit Baktria néven (nagyjából a Hindukus-hegységtől észak­ra a mai Amu-Darjáig [Iaxartes] terjed), ÉNy-Indiát és Észak-Arábiát is. Nem véletlen, hogy a perzsák által megismert terület nagyságrenddel haladta meg a korábbi keleti népek által belátott teret, hiszen magába foglalta nemcsak a gigászi birodalom területét, hanem azokat a ré­szeket is, amelyeket a perzsák ezen kívül megismertek. A Kara-kum és a Kizil-kum sivatag, a horezmi oázis­terü­le­tek, a Szir-Darja (vagy Oxus) a perzsák révén vált is­mert­té. Az ebbe a térségbe vezetett hadjáratoknak köszön­hető, hogy tudtak arról, hogy a Kaszpi-tó nem tenger, ha­nem minden felől szárazföldek veszik körül. A perzsák föld­rajzi ismereteiről a Kr.e. 5. szá­zadban az akkor is­mert világ nagy részét beu­tazó Héro­do­tosz beszámolói alap­­ján nyerhetünk képet.

            A perzsa oikumené egyik meghatározó eleme tehát a bi­ro­da­lom óriási kiterjedése volt. A perzsák egy államba egye­sí­tették azokat a területeket, amelyek jelentős ré­szé­ről a korábbi népek is csak vázlatos ismeretekkel ren­del­kez­tek. A birodalom belső megismerését jelentős mér­tékben megkönnyítette az, hogy - főleg Dareiosztól kezdve - a perzsa uralkodók jelentős birodalom­szervező államférfiak is vol­tak. Dareiosz a birodalmat 20 tartományra (szatra­pia) osz­­totta, amelyek élén kormányzók (szatrapa) álltak, akik­nek a saját tartományukat kellett rendben tartani. A tartományaikról készített jelentések szintén fontos in­for­máció források voltak. Ma­gá­ban a birodalomban jól jár­ható, remek úthálózatot épí­­­tettek ki, amely nemcsak a ke­reskedelem előmozdítását szolgálta, hanem megbízható, gyors postaszolgálat fenn­tartását is.

            A perzsák nevéhez fűződő első jelentősebb fel­fe­dezé­sek egy perzsa szolgálatba szegődött görög, DÉMOSZEDÉSZ nevéhez fűződtek. Démoszedészt I. Dareiosz bízta meg az­zal, hogy egy 30 hajóból álló flotta élén derítse fel a Fekete-tenger térségét. A Démoszedész-féle utazás során derítették fel a perzsák a Dnyeszterig terjedő part­vi­dé­ket, majd dél felé fordulva a görög szigetvilágot és Dél-Itáliát, pontosabban a Tarantói-öböl környékét.

            Amikor Démoszedész visszatért és jelentette útjának eredményeit, akkor indította meg I. DARE­IOSZ a szkíták elleni támadását (kb. Kr.e. 512), amelynek jelentős sze­re­pe volt a megismert területek bővülésében. A szkíták a mai Dél-Ukrajnában és Dél-Oroszországban éltek. Ez a ke­mény no­mád nép állandó betörésekkel zaklatta a birodalom északi határterületeit. Dareiosz nagy sereggel kelt át a Boszporuszon, átszelte a Balkán-hegységet, majd északra tartva átkelt a Dunán és így közelítette meg Szkítiát. A terve az volt, hogy a szkítákat üldözve végső csapást mér a nomádokra, majd kelet felé tartva a területet fenn­ha­tó­sága alá vonja, egészen az Iaxartes-ig (ami egyet je­len­tett volna a Fekete-tenger és a Kaszpi-tó teljes part­vidékének a birodalomba olvasztásával. A visszahúzódó (no­mád harcmodor!) szkítákat követve állítólag átkelt a Donon és a Volgáig hatolt (legalábbis Hérodotosz ezt ál­lítja). A hatalmas perzsa sereg nem tudta harcra kény­sze­ríteni a szkítákat, akik egyre mélyebben csalták be a kon­tinens belsejébe őket. Néha még egy-egy gulyát is mar­talékul vetettek, nehogy a perzsák idő előtt kiéhezzenek és még idejében visszaforduljanak. Dareiosz csupán a Vol­gánál döbbent rá, hogy nem győzhet, és még idejében vissza­fordult. A hadjárat tehát katonai eredménnyel nem zá­rult, de olyan területeket ismertek meg útjuk során, amelyek korábban nem tartoztak a kultúrnépek oikumenéjé­be. Dareiosz uralkodása alatt egy másik felfedező út is indult, SZKÜLAX útja az Indus folyón. Szkülaxot, ezt a perzsa szol­gálatban álló görögöt, Dareiosz bízta meg azzal, hogy derítse ki, vajon az Indus kapcsolódik-e a Nílushoz. A bennünket mosolyra fakasztó feltételezés alapja egy valós megfigyelés volt: mindkét folyóban élnek krokodilok. Szkü­lax  expedíciója végighajózott az Induson egészen az Indiai-óceánig. Útját innen folytatta, állítólag a Vörös-tengerig is el jutott. Az út tengeri szakasza Hérodotosz szerint 30 napot vett igénybe (bár ez kissé kevésnek tűnik) és meg tudták állapítani, hogy az Indus és a Nílus nincs kapcsolatban egymással, valamint azt hogy "... Ázsia, eltekintve a Távol-Kelettől, semmiben sem külön­bö­zik Afrikától" (Hérodotosz). Dareiosz elégedett volt az út eredményével, és mi sem bizonyítja jobban, hogy Szkü­lax útja nem csupán tudományos expedíció volt, mint az, hogy az általuk szolgáltatott adatok felhasználásával ter­vezte meg Dareiosz ÉNy-India lerohanását.

            Hérodotosz még egy expedícióról emlékezik meg a per­zsákkal kapcsolatban. Ezt az utat Xerxes uralkodása alatt bonyolították le. Xerxes egyik udvari embere SATASPES (aki mellesleg Xerxes első unokatestvére volt) erőszakot kö­vetett el egy lányon. Emiatt Xerxes Sataspest halálra ítélte. Ekkor lépett közbe Sa­taspes anyja (Xerxes nagynénje), hogy kegyelmezzen meg a fiának, és cserében azt ígér­te Xerxesnek, hogy ő sokkal nagyobb büntetés elé állítja zabolátlan gyermekét. A kegyelem fejében arra köte­lezte saját fiát, hogy hajózza körül Afrikát. Afrika körülhajózásának nem ez volt az első kísérlete, korábban már a föníciaiak is próbálkoztak vele. Sataspes, mit tehetett volna mást, útnak indult nyugat felé a Föld­közi-tengeren, majd a Gibraltári-szoroson át kijutva az Atlanti-óceánra Afrika nyugati partjain hajózott dél fe­lé. Hogy meddig jutott el, azt pontosan nem tudni, de mi­kor hazatért elmondta, hogy útján "törpékkel" talál­ko­zott. Ha a törpéket a pigmeusokkal azonosítjuk, akkor le­galább a mai Kamerun környékének őserdeiig hajózott el. Azt is mondta, hogy azért nem tudott tovább haladni, mert a hajói egyszerűen megálltak. A hajók megállása árulkodó mozzanat. Vagy a Zöld-foktól délre, a szélcsendes öve­zet­ben álltak meg hajói, vagy a Guineai-öbölben kaptak el­lenáramlást (pl. Benguela-áramlás). Mivel a Zöld-fok kör­nyékén nem futhatott össze pigmeusokkal, ezért valószínű, hogy elérte a guineai partvidéket. Sataspes története nem győzte meg Xerxest, és mivel nem teljesítette feladatát érvénybe lépett az első büntetése, az utazót keresztre feszítették. (3-3. ábra)

 

3.5 India

 

 

            Indiában a félsziget ÉNy-i része, az Indus folyó kör­nyéke és a Tar-sivatag olyan száraz éghajlatú, amely a mezőgazdasági termelés előfeltételévé teszi az ön­tö­zést. Az öntözéses mezőgazdaság itt már az árja hódítás (Kr.e. 2. évezred közepe) előtt is kialakult. Amikor az indoeurópai eredetű árja népesség a területre áramlott, ak­kor ott már egy olyan kultúrát talált, amely már ko­ráb­ban a Folyóköz és Egyiptom népeivel kereskedett, amelyik ismerte bronzöntést, az üveggyártást, amely kemencében ége­tett téglából építette városait, amely városok háza­i­ban itt-ott már fürdőszoba(!) is volt, amely tízes szám­rend­szerben számolt és amelynek területe Sumer területé­nek legalább négyszeresére terjedt ki. Az Indus-völgyi kul­túra legszebb feltárt emlékei a harappai és mohenjo daroi romvárosok. Ezek az emberek kapcsolatban álltak Egyiptommal és a Folyóközzel, de ezt is csak onnan tud­juk, hogy az ásatások leletei erre engednek következ­tet­ni. Írásos emlékük kevés van és az is nagyrészt megfej­tetlen. Amikor Kr.e. 1500 körül megjelentek az árja hó­dí­tók, akkor ennek a fejlett civilizációnak a Napja gyorsan leáldozott. Nem tudjuk, hogy mi a rendkívül gyors bukás oka. Az nem lehet, hogy az árják elpusztították volna az elfoglalt városokat, hiszen a régészeti ásatások semmi­lyen jelentős pusztítást sem találtak. Talán az az oka, hogy a több mint 1000 éves civilizációval rendelkező ős­la­kók nem tudták tudomásul venni, hogy saját országukban szolgaszerepre kényszerülnek, és egész egyszerűen elhagy­ták városaikat és megpróbáltak még szabad területeket ta­lálni maguknak. A hódítók azonban mindenütt utolérték őket, és a harappai civilizáció végleg megszűnt létezni. (Érdekesség, hogy ezt az elméletet alátámasztja az is, ami Amerikában történt a spanyol hódítás után. Az istene­itől és bevált szokásaitól megfosztott indián őslakosság jelentős része olyan mély apátiába zuhant, hogy szó sze­rint "halálra sajnálták magukat". A spanyol conquistadorok kegyetlenkedései mellett ez is az egyik oka volt az indián népesség nagyarányú csökkenésének.)

            Az árja hódítás után a félsziget területén számtalan kisebb-nagyobb államalakulat jött létre. Az árják tör­zsei, nomád népek lévén, eleinte nem telepedtek meg a vá­rosokban, csupán katonai erejükkel arányos nagyságú te­rü­letrészeket vontak ellenőrzésük alá. A hagyományos indiai széttagolódás gyökereit már itt, az árja (vagy óind) kor­szak legelején ki lehet mutatni. A kisebb-nagyobb árja ál­lamocskákat állandó ellentétek borították lángba, va­gyis hol itt, hol ott robbant ki háború. A széttagolódott államalakulatokat csak időnként és időlegesen fogta össze egy-egy agilis vezér vagy dinasztia. Az első uralkodó, aki a Himalájától délre fekvő területek nagy részét (a félsziget déli csücskének kivételével) összefogta, Asóka (kb. Kr.e 273-236) volt, aki ezzel a cselekedetével megalapította a Ma­gad­ha birodalmat.

            A széttagoltság ellenére India népei folytonos érint­kezésben álltak egymással, így mindegyikük ismeret­a­nyaga felölelte a félsziget egészét. Valószínűleg már a harappai civilizáció hajósai is ismerték a szubkontinens partvidékeit és ők fedezték fel először Ceylon (Sri Lan­ka) szigetét. Vannak olyan kutatók, akik szerint hajó­ik­kal, akár mint partmenti, akár mint a nyílt vizekre beme­részkedő hajósok elérték Hátsó-India partjait. Az árja hó­dítás magával hozta az indiai oikumené kibővülését is. Egyrészt az árják, akik valószínűleg valahonnan az Iráni-medence területéről származnak, már eleve hoztak magukkal földrajzi ismereteket eredeti szülőföldjükről. Másrészt a fokozatosan megvalósuló politikai egység segítette a ko­molyabb utazások beindítását. Az indiai oikumené bő­vü­lé­séhez a vallás is hozzájárult. Asókáról tudjuk, hogy si­ke­re­sen küldött buddhista hittérítőket Szíriába, Egyip­tomba, Líbi­á­ba és Görögországba. A Kr.u-i első századok­ban a budd­hista szerzetesek behatoltak a Himalája terüle­tére és Ti­betbe is, ahol kolostorok egész sorát alapítot­ták meg. A folyóvölgyeket (Irrawaddy, Salween, Menam, Me­kong) követ­ve eljutottak Indokína középső, még nem ismert terüle­tei­re is.

            Ha az indiai oikumenét vizsgáljuk, akkor nem szabad elfelejtkeznünk arról sem, hogy India északnyugati része - az Indus-völgy és környéke - szinte önálló életet élt. Az elkülönülésnek az az oka, hogy ez az a terület, ame­lyik legelőször kerül a nyugatról érkező hódítók elé. Már a Kr.e. 6. század végén beigazolódott ez, amikor I. Dare­iosz hadai elfoglalták ezt a területet. Igaz hogy a per­zsa hódítás itt megállt, de a terület - a Perzsa biro­da­lom része lévén - sikeresen bekapcsolta Indiát a nyugati területek kulturális fejlődésébe, és kitágította a fél­sziget népeinek horizontját. A Perzsa birodalmat megdöntő Makedóniai Alexandrosz (Nagy Sándor, uralk.: Kr.e. 336-323) birodalma is birtokolta ÉNy-Indiát, ezért a kul­tu­rá­lis és információs kapcsolat az európai és közel-keleti kultúrákkal megmaradt. A Nagy Sándor halála után kiala­ku­ló hellenisztikus államok, majd a Római birodalom is élénk kapcsolatokat építettek ki Indiával, így a szub­kon­tinens elzártsága, elszigeteltsége sosem volt teljes. In­diai hajósok az 1. században már rendszeres járatokat in­dítottak Indokínába, és ekkoriban fedezték fel Szumátrát, Jávát, Borneót és - a Dél-Kínai tengerre behatolva - elér­ték Dél-Kínát is. A malájok révén ismereteket szerez­tek az indonéz szigetvilág más területeiről, sőt talán Pá­pua Új-Guinea egyes partvidékeiről is.

            India ilyen sokirányú nyitottságát  csupán az iszlám 7. századi megjelenése változtatta meg. A diadalmasan elő­retörő iszlám fennakadt India hagyományos kulturális fa­lain, és inkább kikerülve azt Indonéziában szerzett új híveket magának. Kizárólagosságra törő, és egyre türel­metlenebb vallási álláspontjával elvágta az Indiát Euró­pával összekötő közvetlen kapcsokat. India nyugat felé szinte teljesen, kelet felé részlegesen elszigetelve kezd­te meg fejlődésének következő szakaszát. Hajdani ha­tal­mas kiterjedésű oikumenéje beszűkült, és önmagába zárkózva szinte változások nélkül érte meg a következő év­századokat. A nyitásra csak a partjainál a 15. század vé­gén megjelenő európai gyarmatosítók kényszerítették. (3-4. ábra)

 

3.6 Kína

 

3.6.1 A kínai állam és tudomány kezdetei

 

 

            Amikor az első földművelők megtelepedtek a Huang-ho kör­nyékén, még nem gondolhatták, hogy hatalmas, évez­rede­ket átívelő birodalom alapjait teremtik meg kapavágása­ik­kal. Az öntözéses gazdálkodás terjedése magával hozta a tagolt, erősen központosított államok megjelenését. A kí­nai állam a Kínai-alföldön, az Ordos-platótól keletre a Huang-ho mentén lévő területen jött létre valamikor a Kr.e. 3. évezredben. Ez az időszak Kína mitikus korszaka. Állítólag Kr.e. 2600 körül élt Lei Csu ural­ko­dónő (a mitikus Huang Ti "őscsászár" felesége), aki, legalábbis a hagyomány szerint, felfedezte a selyem­készítés titkát[8]. Azt az államot, amely itt alakult ki, előbb Sangnak[9], aztán Jinnek nevezték. Sang (Jin) lakói fe­dezték fel a bronzöntést, különféle nö­vé­nyeket és állatokat háziasítottak, csatornákat és falakkal körülvett városokat építettek, ők alapozták meg a Mennyei Birodalmat[10]. A dinasztia fénykora a Kr.e. 16-11. századra esett. Az öntözéses gazdálkodás ser­kentette a pragmatikus tudományágak fejlődését már a ko­rai időkben is. A Kr.e. 3. évezredben egy ötkötetes leí­rás ismertette Sangot és a környező területeket. A munka címe Jü-kung volt, és szerzője később JÜ néven lett az ország uralkodója. A Jü-kung az akkori Kína 9 tartományá­nak politikai beosztásáról, gazdasági viszonyairól, hegy­sé­geiről, folyóiról, a folyószabályozási munkákról szól, sőt még egy tervezetet is nyújt arról, hogyan kellene kon­­centrikus körökbe csoportosítani a népességet a fővá­ros körül. Ez volt az első olyan munka a földrajz tör­té­netében, amely nemcsak egy-egy terület vagy probléma va­lamilyen megvilágítását tartalmazta, hanem a szerző gyakorlati kö­vetkeztetéseket is le akart vonni. Miután Jü el­foglalta a trónt elké­szült a 9 tar­tomány bronzurnákra vé­sett térképe is.

            A kínai állam kialakulásának első időszakában igen nagy szerepe volt a csou törzsnek. A Sang (Jin) által kiala­kí­tott civilizáció eredményei lassan elterjedtek másutt, így a csou törzs területén is, amely Jintől nyugat-dél­nyu­gatra, a Vejhó folyó környékén volt. A kínai állam ki­alakulásának második fejezetében a felemelkedő csou ha­ta­lomé volt a kezdeményező szerep. Kr.e. 1050 körül a csou seregek elfoglalták Jint, és a két terület egyesítésével megkezdődött a kínai birodalom terjeszkedése. A Csou-kor 800 éve a folyamatos terjeszkedés időszaka volt. Földrajzi szempontból nagyon jelentős volt az, hogy a Csou-dinasztia uralma alatt jelentek meg az első olyan állami tisztségviselők, akiknek a térképek készítése volt a feladata.

            A Csou-kor végén az egyre jelentősebb belviszályok miatt az állam részekre hullott. A belharcokból C'in ura, Jing Cseng (uralk. Kr.e. 246-210) került ki győztesen (Kr.e. 246) és felvette, a kínai történelemben először, a császár címet. A C'in elnevezésből származik a sok nyelvben elterjedt China, és a magyar Kína név is. Igazi kényúrként kormányozta az országot, és ő kezdte meg a Nagy Fal építését védekezésül a hunok (hiung-nuk) tá­ma­dásai ellen. Véres uralma ellen lázadások sorozata rob­bant ki, és végül elsöpörték hatalmát. Az új uralkodó egy pa­rasztvezér - Liu Pang - lett, aki megalapította a Han-di­nasz­tiát (Kr.e. 206-Kr.u. 221).

 

 

 

3.6.2 Szárazföldi felfedezőutak és hadjáratok a Kr.e. 3. sz. végétől

 

            A Han-dinasztia alatt, a hosszan tartó stabilitásnak köszönhetően, a tudományok is jelentős fejlődésnek indul­tak. Tudomásunk van arról, hogy a Han-dinasztia idején térképészeti intézet is működött olyan hivatalnokokkal, akik az ország területét térképezték és a kész térképeket őrizték, kezelték. Ismereteink szerint Kínában nem rajzoltak világtérképeket, de a kínai részterületekről szóló kezdetleges térképek már a Kr.e. 9. században megjelentek. A Késői Han Birodalmat (Kr.u. 25-250) már egy óriási szövött anyagon ábrázolták, melynek legnagyobb kiterjedése 1000(!) m volt. PEJ HSZIU (Kr.u. 224-271) és CSIA TAN (Kr.u. 730-805), a legjelentősebb kínai térképészek, olyan kartográfiai munkákat írtak, melyek a kortárs nyugati munkákat messze felülmúlják. Pej Hsziu, mint miniszter, egy 18 szelvényes Kína térkép készítését irányította. CSANG CSU Kr.u. 347-ben írt, Szecsuan történelmi földrajza c. munkájában részletes topográfiai leírást közölt Szecsuanról. 971-ben elrendelték a birodalom átfogó leírását, és ez a munka 1010-ig 1566 fejezetre gyarapodott, amelyekből földrajzi lexikonokat készítettek.

            A kínai tudósok tehát - már viszonylag korán - igen pontos, beható ismeretekre tettek szert saját hazájukról, de az idegen területekről sokáig hiányosak vol­tak az információik. Ez nem is meglepetés, ha bele­gon­dolunk abba, hogy Kínát igen magas hegységek, végtelenbe nyúló sztyeppék, valamint sivatagok és félsivatagok öve­zik, és szigetelik el a külvilágtól. Még délen is, ahol nincs ilyen természeti akadály, a Dél-Kínai-hegyvidék ne­hezen járható terepe zárta el a külvilágtól az országot. Kína bezártságát csak tovább növelték a nyugaton és észa­k­on élő nomád törzsek, akik közül a legerősebbek az ázsi­ai hunok, a hiung-nuk voltak. Kína bezárkózása kb. a Kr.e. 2. századig tartott. Persze ez nem azt jelentette, hogy a világtól hermetikusan elszigetelte volna magát, kereskedelmi kapcsolatai voltak ugyan, de ezek csupán a Kr.e. 2. sz-tól váltak igazán jelentőssé. Korábban - az általánosan elfogadott nézetek szerint - a barbárok, mivel alacsonyabb rendű népek, semmi fontossal nem szolgálhattak a Mennyei Birodalomnak.

            Azonban Kína nem zárkózhatott el teljesen a sztyeppei lovasnépektől, ezért a kínai földművelő tár­sa­da­lom már a kezdetektől gyenge kereskedelmi kapcso­lato­kat épí­tett ki a nomádokkal. A kereskedelem a szokványos föld­művelő-nomád cserének a sajátosságait mutatta: állati és növényi termékek kölcsönös cseréje. Ezenkívül a fej­lett Kína luxuscikkekkel látta el a nomád törzsek előke­lőit. Persze a nomádok hamar rájöttek, hogy az üzletkö­té­sek helyett olcsóbb saját beszerző körutakat "lebonyolí­ta­ni". Az ismétlődő rablóhadjáratok miatt Kína állandó véde­ke­zésre kényszerült, így az ebben az irányban meglévő útvo­nalakat is csak korlátozott mértékben használhatták. A vé­dekezés miatt volt szükség a Nagy Fal megépítésére is. A nomád támadások visszaverésére és a sikeres ellen­táma­dá­sokra, vagyis az aktív védelemre, csak akkor lett volna lehetőség, ha Kína megfelelő számú és minőségű lovas­ság­gal rendelkezik. A kínai lovasság felfejlesztése és ütő­képes fegyvernemmé tétele évszázadokig tartott, addig vi­szont a Nagy Falra építették védelmi rendszerüket.

            A Kínától keletre fekvő területek (pl. Japán) megismerését nagymértékben gátolta a kínai tengerhajózás fejletlensége. Mivel a tényleges gazdasági ösztönzők hiányoztak, ezért a hajózás csak nagyon lassan fejlődött. Valamikor a Kr.e. 1.(!) században kezdtek csak el komolyabban hajózni a tengereken.

            A szárazföldi elszigeteltségből a kínaiak először keletre, a tenger felé igyekeztek kitörni. Már a Csou-kor utolsó időszakában feltárták és elfoglalták a Kelet-Kí­nai-tenger partvidékét. Felfedezték a Santung-, a Liao­tung- és a Koreai-félszigetet a Sárga-tengeren. Ez az az időszak, amikor az első információkat szerezték Japánról. A birodalom déli terjeszkedésével párhuzamosan feltárták a Dél-Kínai-tengert, a Tonkini-öblöt, Indokína keleti és északkeleti területeit. A Kr.e. 2. évszázadban elfog­lal­ták Vietnamot, és még ez előtt kitolták a birodalom hatá­rait DNy-felé, egészen Tibetig. A kínai oikumené észak felé is tágult. Valószínűleg felfedezték az Amur vidékét, és kereskedelmi kapcsolataik révén információkat szerez­tek a Tannu-ola és az Altaj vidékéről.

            A Kr.e. 2. évszázad a kínai katonai hatalom mege­rő­sö­désének időszaka. A nomád népek először tapasztalhatták meg igazán a Mennyei Birodalom erejét, és ez hozzájárult a kínai oikumené bővüléséhez is. Történt ugyanis, hogy a Kr.e. 2. század elején az ázsiai hunok nagy törzs­szövet­séget hoztak létre Motő (San Maotun, uralk. Kr.e 209-174 körül) vezetésével. A hunok így egyszerre támadhatták meg Kínát, illetve a tőlük nyugatra élő jüecsi (jüe-ci) né­pet. A jüe­csik katasztrofális vereséget szenvedtek és nehéz harcok kö­ze­pette nyugat felé menekültek a hunok elől, Kína pedig - talán történetében először - eredményesen verte vissza a nomádok támadását. A jü­ecsik végül egészen a mai Szir- és Amu-Darja vidékére ván­doroltak. Kína különben nem is sejthette, hogy - legalábbis részben - a hu­no­kon ekkor és ezt követően aratott katonai győzelmei vol­tak az indikálói az ázsiai nomád népek lassan meg­indu­ló nyugatias moz­gá­sá­nak, a népvándorlásnak. (Per­sze a nép­vándorlásban nagyobb szerepet fog játszani a bel­ső-ázsiai sztyeppterületek fo­kozatos kiszáradási folyamata és az emiatt bekövetkező relatív túl­népesedés, de az egy­re fo­kozódó keleti katonai nyomás is nagyon fontos.) Mi­vel a hosszú harcok kockázatossá tették a nyugati terü­le­teken történő átutazást, Kína egyik leg­fon­tosabb külke­res­­kedel­mi útvonala, a selyemút forgalma ke­rült ve­szély­be[11].

            Kína már évszázadok óta elsősorban a selyem ex­port­jával kapcsolódott be a távolsági kereskedelembe (bár je­lentős tételnek tekinthetők még a porcelán és más luxus­cikkek is). A sztyeppei lovasnomád népek jóindulatát is a "selyemvalutával" vásárolták meg a kínai uralkodók. A se­lyem Nagy Sándor indiai hadjárata után meg­jelent a Kelet-Mediterráneumban is. A selyem szállítási útvonala Kínából ki­in­dulva a Tarim-medencén keresztül haladt nyugat felé. A Tarim-medencében két ágban, északon és délen, kerülte meg a mélyedés közepén húzódó Takla-Makán sivatagot. A két ág egyesülése után végighaladt Baktrián, és a Zagrosz-hegységen keresztül elérte Mezopotámiát, majd a Földközi-tenger ke­leti partvidékét. Innen került szárazföldi (Kisázsián és a Balkán-félszigeten keresztül) vagy vízi úton (a Le­van­tikum tengeri útvonalain) az áru a mediterrán városokba. Persze ez a rendkívül hosszú út lehetetlenné tette, hogy a kor alacsony színvonalú szállítási eszközeivel a keres­kedők végigjárják az egész útvonalat. A selyemúton tehát lánckereskedelem jellegű tevékenység folyt. A kínaiak csak a birodalom határáig szállították az árut, ahonnan ör­mény, parthus vagy görög kereskedők vitték tovább. Persze a lánckereskedelem minden egyes láncszeme rárakta a maga hasznát a termékre, így mire az a fogyasztóhoz ke­rült sokkal drágább lett. Amikor a kínai se­lyem Rómában is közkedvelt lett[12], éppen a cikk drágulása miatt igyekeztek a rómaiak minél több közvetítőt kiiktatni, és lehetőleg közvetlenül a forrásból, a kínai kereskedőktől az árut be­szerezni. Ebbéli igyekezetükben, a korábbi felfe­dező­u­tak eredményeit felhasználva, megnyitották a selyemút egy új ágát, amely északról(!) kerülte meg a Kászpi-tavat, és ezzel főleg a parthus kereskedőket sikerült kikapcsolni a forgalom egy részéből.

            A jüecsi népnek a Szir- és Amu-Darja körüli lete­le­pe­dése ezt a kereskedelmet veszélyeztette, ezért Vu Ti császár (Kr.e. 140-87) CSANG CSIEN (más ol­vasat szerint Csung-ki­en) vezetésével ex­pe­díciót in­dí­tott útnak, hogy a hely­zetről tájékozódjon. A küldetés másik oka az volt, hogy Kína katonai szövetséget sze­re­tett vol­na kötni a jüe­csik­kel a hunok ellen. Csang Csien a csá­szári testőrség magas rangú tisztje, mai fogalmakkal élve tábornoka volt. A meg­bízás, főleg a kínaiakkal nem éppen rokonszenvező hu­nok miatt, eléggé veszélyes volt. Csang Csien 100 em­ber­rel és egy hun tolmáccsal vágott neki az útnak Kr.e. 138-ban. Csang Csien a Vejho mentén haladt nyugat, majd a Huang-hón átkelve északnyugat felé. Amikor átkelt a Nagy Falon szinte rögtön a hunok fogságába került. A hunok nem ölték meg, de lényegében "házi őrizet" alatt tartották. A magas rangú kínai megnyerésére minden lehetséges eszközt bevetettek,  - még meg is nősítették - de Csang Csient - bár házas­sá­gából született egy fia is - mégsem sikerült a maguk pártjára állítaniuk. A hunok között töltött tíz évet in­formáció szerzésre használta fel. Főleg a nyugati terü­le­tekre vonatkozó adatok érdekelték, hiszen továbbra is cél­jának tartotta küldetésének véghezvitelét. Kr.e. 128-ban sikerült családjával és kísérői egy részével meg­szök­nie a hunoktól. A Tarim-medencében a későbbi selyemutat kö­vet­ve északon ­kerülték ki a Takla Makánt, azután átkeltek a Ti­en-San ma­gas láncain és leereszkedtek a Fergánai-me­den­cé­be. Az ot­tani országnak az uralkodója, egy majdani kínai keres­ke­delmi kapcsolat reményében barátságosan vi­sel­ke­dett az utazókkal és vezetőt is adott melléjük, aki elkí­sér­te őket a Szir-Darja menti sztyeppeken élő kang­csük­höz. A kang­csük segítségével találták meg a jüecsik or­szágát. A jüecsik vezére éppen ekkor vezetett hadjára­tot a görög-ma­kedon eredetű Baktriai császárság meghódí­tá­­sá­ra, és így utána kellett utazniuk. A jüecsi vezér el­uta­sí­totta a hunellenes kínai-jüecsi szövetség gon­dola­tát, hiába ma­radt udvarában több mint egy évig Csang Csi­en, és hiába próbálta meg a szövetség megkötésére rábe­szél­ni. Az ott töltött időszakot arra is felhasználta, hogy informá­ció­kat szerezzen az eddig ismeretlen terüle­tekről. Õ lesz az, aki tudósítja Kínát Perzsia (Anhszi), Kisázsia(?) vagy éppen a Közel-Kelet(?) (Tiao­cse) és a Föld­közi-tenger(?), Kaszpi-tó(?) vagy Perzsa-öböl (?) (Nyu­gati-tenger) lé­tezéséről. A baktriai tartózkodás idő­szaka alatt talál­ko­zott Indiából (Sentu) érkező kínai ere­detű árucikkekkel is! India tehát ekkor már, való­szí­nűleg közvetítő keres­kedők révén, rend­szeresen juthatott kínai árukhoz és in­for­mációkhoz Kí­ná­ról, amikor Kína még azt sem nagyon tud­ta, hogy India lé­tezik-e. Az indiai ke­reskedők Baktriai megjelenésének az a magyarázata, hogy a selyemútnak volt egy déli elágazása is, amely innen ve­ze­tett a szub­kon­ti­nensre és vissza. En­nek köszönhető az az élénk keres­ke­delmi forgalom, amely akkoriban a térséget jellemezte. Csang Csien részletes be­számolójában leírta a jüecsi nép új hazáját. Amikor visszatért Kínába, akkor kezdték a meg kínaiak (főleg az ő beszámolója alapján) - tengeri és szárazföldi útvonalon egyaránt - felvenni a közvetlen kapcsolatot Indiával. A nagy utazó Kr.e. 127-ben indult el hazafelé.  Északról  ke­rülte  meg a Pamírt (Sung­ling=Hagy­ma-hegység), majd a Ta­rim-medencében délről kerülte ki a Takla Makánt. A Lop-Nort elhagyva ismét hun fogságba került, de egy év múlva megint sikerült csa­lád­jával és hű barátjával, a hun szár­mazású Tang-jivel vissza­térnie Kí­ná­ba (Kr.e. 126), ahol már régen lemondtak róla. A vándorlásai alatt kb. 15.000 km utat tett meg. El­sőnek hozott pontos ada­to­kat Kínának arról a hatalmas te­rületről, amelyet bejárt. Õ volt Kr.e. 123-ban a hunok el­leni első támadó hadjárat vezetője. A kínaiak Kr.e. 127-119 között visszaszorították a hunokat a Gobi és Mongólia sztyeppjeire, vagyis szabaddá vált a nyugati út. Vu császár Kr.e. 118-ban újabb expedíciót bí­zott Csang Csienre, amelyen egészen a mai Irán területére is eljutott, és 3 évi uta­zás után - Kr.e. 115 körül - érkezett vissza Kínába. Csang Csien Kr.e. 104-103 körül halt meg.

            A Nagy Selyemút születési évének tehát Kr.e. 115-öt tekinthetjük. Érdekes, hogy a Csang Csient elindító Vu császár számára a legjobban áhított csereáruk a nyugati "égi lovak" voltak. SZE-MA CSIEN (az egyik leghíresebb kínai krónikás, aki Csang Csien utazásait is leírta) szerint az égi lovak "vért verejtékeznek és erősebbek", mint a Kínában addig ismertek[13].

            A kínaiak újabb nyugati vállalkozásaira kb. 150 évet kellett várni. A belső problémáin (pl. parasztlázadások) úrrá levő Kína a Kr.u. 1. század közepe táján kezdte meg a hun törzsek elűzését ill. részbeni megsemmisítését. A selyemút biztosításért és a környékén található területek elfoglalásáért indított kínai hadjáratokban a legnagyobb sikereket PAN CSAO tábornok érte el. Pan Csao Kr.u. 73-94 között szétverte a nyugati hunok seregeit, majd tovább nyo­mult nyugat felé. Átkelt az Amu-Darján és 97-ben már a Murgab-folyó alsó folyásánál állt a mai Türkménia te­rü­le­tén. Ekkor előreküldte egyik alvezérét, KIU KAN JINGet, hogy lépjen kapcsolatba Tacsinnal (Római birodalom). Kiu Kan Jing eljutott a Nyugati-tengerig, Anhszi határára, más for­rá­sok szerint Tiaocsebe. Ott azonban a parthusok, akik a se­lyemút közvetítő kereskedelmének hasznától estek volna el ha a kínaiak tervei sikerrel járnak, közbeléptek. Ke­res­kedelmi monopóliumukat féltve félrevezették a kínai küldöttet: azt mondták neki, hogy a Nyugati-tengeren tör­ténő átkelés jó szél esetén három hónapig, gyenge szél esetén két évig tart. Kiu Kan Jing ezt hallva visszafordult, feladta vállalkozását, pedig egyes források szerint már az Eufrátesz mellett, Hirában volt, Babilontól délre. Kérdéses az, hogy mit takarhatnak a sokat emlegetett Nyugati-tenger és Tiaocse elnevezések. Kiu Kan Jing utazásával kapcsolatban valószínűleg nem lehet a Nyugati-tengert a Földközi-tengerrel azonosítani, mint tet­te azt korábban Csang Csien. A Nyugati-tenger elne­ve­zés véleményem szerint itt elsődlegesen a Kaszpi-tó meg­jelölésére szolgál, és csak másodsorban jöhet szóba az Arab-öböl. A Tiaocse országnév talán összemosódott az ese­ménytől távol élő kínaiak ismeretanyagában Anhszival, vagyis Perzsiával. (Tudjuk, hogy Csang Csien a Tiaocse el­nevezést a közel-keleti vagy kisázsiai területekre ér­tette.) Nyugat felé Kínának a későbbiekben is alig voltak politikai kapcsolatai, bár Pan Csao és Kiu Kan Jing vál­lal­ko­zása idején majdnem közvetlen érintkezés jött létre Kína és a hatalma tetőpontján álló Római birodalom között. A Római birodalom ebben az időben érte el, igaz hogy csak időlegesen, a Kaszpi-tó nyugati partjait és az Arab-öböl mezopotámiai partvidékét is. Mivel azonban Kiu Kan Jing és Pan Csao visszafordultak, ezért a két birodalom közvetlen érintkezése nem valósult meg. (Ez a tény is alátámasztja azt, hogy Kiu Kan Jing nem az Arab-öböl partján járt, hiszen legfőbb feladata éppen a Római birodalommal történő kap­csolatfelvétel lett volna. Mivel Róma ekkor ugyan még nem birtokolta a problémás területet, de jelenléte "jól érezhető" volt, ezért biztos nyoma maradt volna an­nak, hogy Kiu Kan Jing sikeresen teljesítette küldetését. A források azonban éppen arról tanúskodnak, hogy útja nem járt sikerrel.) Kínai források ugyan a későbbiekben em­lí­téseket tesznek római követségekről, de a kapcsolat igen laza maradt. (3-5. ábra)

            Kr.u. 220 körül teljesen megdőlt a Han-dinasztia uralma és Kína csak a 7. sz-ban virágzott fel újra a Tang-dinasztia idején, amikor Tai Cung császár meghódította Mongóliát.

            A kínai földrajz fejlődése szempontjából igen nagy jelentősége volt a buddhista zarándokok és szerzetesek utazásainak is. A buddhizmus, mivel eredetét tekintve indiai vallás, a selyemúton érkező egyik sajátos, nem várt "importcikk" volt. Az első ismert buddhista közösségek Kr.u. 65 körül alapultak Kínában, és hamarosan az egész országban és a selyemút mellett is megjelentek a buddhista kolostorok. Ezek maguk is bekapcsolódtak a selyem kereskedelmébe[14], mint bankok és raktározóhelyek. A buddhizmus terjedésével egyre jobban érezhetővé vált a Buddha tanításait követők között az a vágy, hogy személyesen lássák azokat a vidékeket, ahol a nagy tanító élt, tisztelegjenek az "eredeti" szent helyek előtt és felkutassák az "eredeti és igazi" szent szövegeket. A - mind­má­ig - legismertebb buddhista utazó FA-HSZIEN volt. A Sanhszi tartományból származó szerzetes 399-ben indult el és 414-ben ért vissza Csanganba. Fa-hszien útjának az kölcsönöz igazán nagy jelentőséget, hogy Fo-kuo ce ("Beszámoló a buddhista országokról") címmel egy beszámolót hagyott maga után, amely nélkül csak nagyon keveset tudnánk az általa bejárt területekről. Fa-hszien a Tarim-medencén és a Takla Makánon át érkezett meg a khotani oázisba. Innen továbbindulva át kelt a Kunlun- és a Karakoram-hegységeken és megérkezett az Indus-völgyébe. Fa-hszien 401-410 között tartózkodott Indiában. A zarándok átkelt Pandzsábon és a Thar-sivatagon. A Gangesz-vidék elérése után három évet töltött Pátaliputrában[15], majd újabb három évet Tamraliptiben[16], a Gangesz-torkolata mellett. Innen hajóval utazott tovább Sri Lanka felé, ahol újabb két évet töltött el. Sri Lanka-beli tartózkodását követően szintén hajóval utazott tovább Jopoti országba[17], ahonnan 414 májusában indult el Kína felé.

            Ugyanebben a korszakban más szerzetesek is utaztak Indiába. ZHI-MENG 404-414 kö­zött ugyanazon az útvonalon haladt mint Fa-hszien, de ő szárazföldön tért vissza. 420-ban FA-YONG 20 másik szer­zetes­sel in­­dult útnak. Az ő útja a Tarim-medence É-i részén ve­ze­tett, át Turfán, Kutchan, Kashgaron, majd in­di­­ai tartózkodása után a ten­geren tért vissza Kínába. Egy évszázaddal később 518-522 kö­zött SONG YUN in­­dult el Gandhara fe­lé a déli útvonalon, amelyet Fa-hszien is használt korábban.

            A buddhista szerzetesek és zarándokok közül talán még fontosabb volt  HSZÜAN-CANG (602-664) utazása Kr.u. 629-645 között. Õ egyi­ke volt a leg­na­gyobb buddhista szö­vegfordítóknak, tudása bámulatba ejtette ta­nít­vá­nyait. Az írásokban he­roi­zált Hszüan-cangnak valószínűleg kiváló tanítómesterei vol­tak. Már akkor híres volt, mikor el­in­dult, hogy felkeresse a rendelkezésre álló szöve­gek for­rá­sa­it, amelyek nagy el­té­ré­seket mutattak. Mivel az akkori Kínában tilos volt bár­kinek en­gedély nél­kül átlépnie a határt, először Hszüan-cangnak is megtiltották a kiu­ta­zást. Így egye­dül, titokban vágott neki az útnak, a Tarim-me­den­ce É-i részéről indulva. Mi­u­tán Yumenguant, a Nef­ritkapu-szorost ma­ga mögött hagyta, egy jelzőtorony mellett el­ha­ladva megállí­tot­ták, ám rá­be­szé­lő­képességének köszönhetően folytathatta útját. Nagy ne­hézségek árán átverekedte magát a "Folyékony ho­mokon", majdl átvonult Gaochongon[18], ahol a király pompás fo­ga­dás­ban részesítette. Út­ja tovább részére felszerelést, selymeket, pénzt és ajánlást ka­pott. Így ment először Yangiba[19], majd Quizhibe[20]. Innen cse­lé­dekkel, lovakkal, te­vék­kel vonult tovább és kelt át a Bedel-szo­roson a Ling-hegységen[21] át­ha­lad­va. Ezen a szakaszon több segítőtársát és málhás állatát vesztette el kihűlés mi­att. Elérkezett a sósvizű Qingchi-tó­hoz[22]. Suyeban[23]  ta­lálkozott a tö­rök kánnal, majd Ny felé húzódott tovább, át az ezer for­rás vidékén, és eljutott Da­lu­osiba[24] , Zheshibe[25], majd Samojianba[26], mely­nek lakói a tűz­imá­dás­nak, azaz a zoroasztrizmusnak hódoltak. Ezután Duhaluo[27] felé in­dult tovább. Bohe[28] eléréséhez kicsit le kellett térnie el­gon­dolt út­vonaláról. Itt, Bo­heban megtekintette Buddha ereklyéit, mos­dó­tálját, egy fo­gát és kenőtollát. Ezek után átkelt a ret­tegett "Hó­hegy"-en, a Hindukuson és el­ér­ke­zett Fanyannaba[29], ahol a sziklába épített óri­á­si Buddha-szobrokat cso­dá­lat­tal fo­gad­ta. Hosszú vándorlás után érte el az észak-indiai Lamporkát, Gandharát és Uddiyanát. Mielőtt ne­kivágott volna a Dravida-föld­re ve­zető D-i útnak, felkereste a Gan­gesz-völgyében található nagy buddhista kul­tuszhelyeket. Majd újra É felé fordult és a visszaúton ismét megmászta a Hindukust. Ek­kor már csak 7 szerzetes, 20 cseléd, 1 ele­fánt, 10 szamár és 4 ló volt életben. Végül elérte a Tashkurgan területén levő Qiepan­tu­ot[30], ahol egy kereskedőcsoporthoz csatlakozott, hogy el­jusson Qiashaba[31]. Nyílt sza­ka­szon útonállók támadták meg és rabolták ki őket. Innentől kezdve a D-i útvonalon halad­tak Shazhou-ig[32]. Shazhouból engedély nélküli uta­zása végett kér­vényt küldött a császárnak, aki tisz­telet­tel­je­sen meghívta a fővárosba. Hszüan-cang ereklyéket, szob­ro­kat, budd­his­ta szent szövegeket (kb. 600 mű) vitt magával, habár a vissza­ú­ton - a viszontagságok miatt - sok könyvet elvesztett. Kutchában és Kashgarban szerzett be újakat. A fővárosba magá­val vitt műveket 20 ló szállította. Hszüan-cang egészen haláláig kö­te­les­ségének érezte a szövegek for­dí­tását. Figyelemre méltó mun­kastábot állított fel, amely segítségével új fordítási módszert dol­go­zott ki, amely szöveghűbb és sematikusabb volt, mint a ko­ráb­biak. Az útról írott könyve, a Hszijü csi ("A nyugati vidékek leírása") az akkori Belső-Ázsiára és Indiára vonatkozó egyik legfontosabb forrásunk.

 

 

3.6.3 Tengeri utazások

 

            Kína alapvetően szárazföldi állam, és a kínai politika ennek megfelelően szárazföld-centrikus volt. Lényegében a Kr.e. 100 előtti időkben nem beszélhetünk kínai tengerhajózásról. A helyzet Vu császár uralkodása alatt kezdett megváltozni, amikor Dél-Kína Kuangcsouig[33], sőt Észak-Vietnam is laza kínai fennhatóság alá került. Ekkor indult meg a tulajdonképpeni kínai tengerhajózás is. Kínai hajók ekkor futottak ki először a délkelet-ázsiai szigetvilág, Hátsó-India, sőt a tulajdonképpeni Indiai-félsziget felé is.

            A Csien Han su, (A Korai Han-dinasztia története) c. krónika által leírt legrégebbi kínai utazás a Kr.e. 3. és 1. század közötti időkben történt az Indiai-óceán vizeire. A krónika szerint Kuangcsouból indultak, és Közép-Vietnam, Kambodzsa, Thaiföld és Burma érintésével értek Huangcsebe. Huangcse azonosítása körül elég sok a probléma, valószínűleg a dél-indiai Madras környékén lehetett. Érdekesség, hogy az út egy részét szárazföldön tették meg. Erre akkor volt szükség, amikor olyan területeket akartak elkerülni, ahol valami miatt veszélyes volt a tengerhajózás. A hajók átcipelésének megszervezése azt mutatja, hogy azokon a területeken már jól szervezett közlekedés volt.

            Ugyanezen krónika tudósít arról is, hogy Kr.u. 57-ben küldöttség érkezett Kínába Japánból. Ez az az időszak, amely során erős bevándorlás indult meg Koreán keresztül Japán felé. A bevándorlók magukkal vitték kulturális hagyományaikat is, pl. így jelent meg és terjedt el a Kr.u. 6. században a kínai írás Japánban. A Kr.e. 1. század előtti kínai krónikák egyáltalán nem említik Japánt, hiszen a szárazföldi orientáltságú Kínát nem érdekelte a szigetország[34].

            A kínai tengerhajózás másik csúcspontja a Ming-dinasztia uralma alatt volt. Egy kínai eunuch, bizonyos CSENG HO tengernagy, 1405 és 1433 között legalább 60 hajóból álló flottája és 30.000 embere élén hét tengeri utazást hajtott végre. Ezen utazásai során eljutott Délkelet-Ázsiába, Dél-Indiába, Ceylonba, a Perzsa-öbölhöz, a vörös-tengeri Jiddah[35] kikötővárosba és a kelet-afrikai partokra is. Ezeket az utakat azonban nem követte folytatás, legalábbis ebből az irányból. Az európai hatalmak (legelőször Portugália) az ezt követő néhány évtized alatt felkutatták a Távol-Keletre vezető útvonalakat, és átvették a távolsági kereskedelem irányítását.

 

3.7 Kréta

 

            Az előzőekben megismert ókori (Közel- vagy Távol-) ke­leti civilizációk közös jellemzője, hogy gazdálkodásuk gerincét a folyóvölgyekre támaszkodó öntözéses földmű­ve­lés alkotta, és a kereskedelem, mint a közeli vagy távoli te­rületek termékeit kicserélő tevékenység, csupán luxus­cikkekre korlátozódva az előkelő réteg speciális igényeit elégítette ki. (Igaz ez még a perzsákra is, akik nomád nép­ként hozták létre hatalmas birodalmukat, de a biro­da­lom gazdaságának alapját itt is az öntözéses mezőgazdaság szolgáltatta. Azon népek, amelyek ezt nem voltak képesek elfogadni, és a régi nomadizáló életmódjukról nem tudtak lemondani a birodalmak megváltozott körülményei között sem, rövid tündöklés(?) után elbuktak és ha­talmuk semmivé vált. Ilyen volt pl. Asszíria.) A nagy területek művelésbe vonása, az öntözőrendszerek karbantartása és a bi­rodalmi politika despotikus rendszerek kialakulását ered­ményezte. Ezek a merev rendszerű társadalmak (me­lyek­nek legszélsőségesebb példája az indai kasztrendszer) nem voltak képesek bizonyos provinciális szűklátókörűségen túl­lépni. A vizsgált időszakban azonban felemelkedett egy olyan társadalom is, amely képes volt megbontani az ázsi­ai eredetű társadalmi kereteket és oikumenéje sokkal na­gyobb lett, mint a fejlett keleti népek többségének. Ez a társadalom Kréta szigetén fejlődött ki.

            Kréta, a Kelet-Mediterráneum legnagyobb szigete. Te­rületén a kőkori kultúrák után a valószínűleg déli semita eredetű kefti v. keftiu nép telepedett meg. A Kr.e. 3. évezred elején a keftik már városokat emeltek a szigeten, megkezdődött a krétai kultúra kibontakozása. A Kr.e. 3. évezred végén pedig már a települések közötti hierarchia erőteljes kialakulásával, a nagy palotaépítkezésekkel és az írás megjelenésével megjelent a bronzkori krétai állam. Az ősi kré­tai kultúra minoszi civilizáció néven vonult be az embe­riség történetébe. A krétai civilizáció a középső és kései bronzkort, a középső (kb. Kr.e. 2000-1580) és kései (kb. Kr.e. 1580-1100) minoszi kultúra korát foglalja magában.

            Kréta ter­mé­szeti adottságai gyökeresen különböznek a többi keleti ci­vilizáció adottságaitól. A sziget, bár területe viszonylag nagy, mégis túl kicsi ah­hoz, hogy nagy folyók jelenjenek meg rajta, és így nem volt kedvező terület a hagyományos öntözéses me­zőgaz­da­ság­hoz. Fontos tényező az is, hogy a mediterrán klímának köszönhetően még épp annyi csapadékot kapott, hogy a me­zőgazdasági termelés komolyabb öntözés nélkül is folyhasson rajta. A gazdaság és az állam fejlődésében perdöntő volt, hogy a szűk szántóterület következtében már az állam kiala­kulá­sának idején sokkal inkább a tengerre volt utalva Kréta lakossága, mint bármelyik eddig megismert országé. A ha­lászat mellett hamarosan kibontakozott, és a lakosság egyik fő megélhetési forrása lett a tengeri kereskedelem. Lé­nyegében Krétát nevezhetnénk az első thalasszikus (ten­geri) kultúrának.

            Az egyiptomi Óbirodalom bukásáig a kré­tai civilizá­ció egy volt a Levantikumban megjelenő más ci­vilizációk mellet, a Nílus parti nagyhatalom féltékenyen őrködött po­zícióin. Amikor azonban az Óbirodalom meg­bukott (Kr.e. 2200 körül) és Egyiptomban megkezdődött a zavaros át­me­ne­ti időszak, a krétai hajósok rövid idő alatt átvették a kez­deményezést a Földközi-tenger tér­sé­gében. Amikor Egyip­tom­ban véget ért az átmeneti időszak és megkezdődött a Középbirodalom felemelkedése, akkor már a Mediterráneum tengeri nagyhatalmává fejlődött Kréta nem volt hajlandó a másodhegedűs szerepét újra elvállalni. A mediterrán ten­geri kereskedelemben betöltött vezető sze­repét a minoszi Kréta egészen a krétai kultúra bukásáig megtartotta. A krétai kereskedelem abból a szempontból is fontos, hogy a tömegcikk ke­reskedelemben ők voltak az elsők a világtörté­nelemben. A krétaiak már nemcsak a luxuscikkek szál­lítására vállalkoztak, hanem olyanokéra is, amelyek kisebb haszonnal kecsegtettek ugyan, de tömegjellegüknél fogva hosszabb távon nagyobb profit elérését tette lehetővé. Krétai hajósok voltak azok, akik az ókori kultúrnépek kö­zül először tárták fel a Földközi-tenger egész partvidé­két. Talán már az Óbirodalom egyiptomi hajósai is elju­tottak az Ibériai-félszigetre, de a krétaiak biztosan meg­fordultak ott.  Kereskedelmi hatókörükbe tartozott az Égeikum, Itália és környéke, a mai Dél-Franciaország és a Rhone-vidék, az Ibériai-félsziget és Afrika északi part­vidéke. Kulturális hatásuk kimutatható Málta, Szicília, Itália, Peloponnészosz és Trója régészeti emlékei között. Kereskedő hajósaik eljutottak a Fekete-tenger déli part­vidékeire, a Pontusz-hegység és a Kaukázus előterébe is. Krétaiak voltak az elsők a mediterrán népek közül, akik kihajóztak az Atlanti-óceánra. Itt mind dél felé, vagyis a nyugat-afrikai partok mentén, mind északra, vagyis Nyu­gat-Európa partjain is hajóztak. Vannak olyan kutatók, akik szerint krétaiak voltak azok, akik először hoztak közvetítő kereskedők nélkül ónt a Levantikumba. A bronz­hoz szükséges ötvözőanyag, az ón, növekvő kereslete ins­pirálhatta a krétaiakat arra, hogy megkeressék az ón­ki­termelő területeket. Az angliai Cornwall-félsziget ónle­lőhelyeit már az újkőkor emberei is ismerték. Adatok utal­nak arra, hogy a krétaiak egészen eddig elhajóztak, hogy az önmagában nem túl értékes, de a rézzel közösen rendkívül keresett cikket megszerezhessék. Az ókor más jelentős réz- és óntermelő területei Etruria és a Cseh-me­dence voltak. Információk utalnak arra, hogy a minoszi Kréta kereskedői ezeket a lelőhelyeket is ellenőrzésük alá vonták. A kontinens belsejébe, a Cseh-medence terü­le­tére történő bemerészkedés még inkább megnöveli ezen ha­jós­nép bátorságáról kialakított képünket. A közép-európai ónlelőhelyek felé vezető út az Adriai-tenger végétől ve­zetett északi irányban, és az Alpok előhegyeinek tér­ségé­ben húzódott. Egyes adatok arra is utalnak, hogy a kré­ta­iak voltak az elsők, akik a Mediterráneum legkedveltebb ékkövének, a borostyánnak a lelőhelyeit igyekeztek meg­ta­lálni. Nem tudjuk ez a kísérletük sikerrel járt-e, de ha igen, akkor a krétai oikumené elérte a Balti-tenger tér­ségét is.

            A krétai oikumené kiterjedése kelet és dél felé sok­kal nagyobb volt, mint észak és nyugat felé. Krétai kereskedők rendszeresen megfordultak Szíriában és a Fo­lyóközben. Mivel Kréta jó kapcsolatokat épített ki Egyip­tommal, annak ellenére hogy lényegében attól "orozta el" a mediterrán kereskedelmet, a krétai hajósok rendszeresen részt vettek az egyiptomiak expedícióiban. Különösen je­lentőssé vált ez a részvétel azután, hogy Szeszosztrisz fáraó Kr.e. 1980 körül megépíttette az első Nílus-Vörös-tenger csatornát. Az egyiptomi uralkodók kegyeit mindig elnyerő krétaiak ezután már az egész utat vízen tehették meg, ha az Indiai-óceán térségébe indultak. Bizonyított­nak vehetjük, hogy krétaiak megfordultak Puntban is. A mai Zimbabwe területén a Mtetekve felső folyásánál ókori erődítményrendszer romjait találták meg a kutatók. Vannak olyan feltételezések is, hogy ezeket az őslakók emelték. A probléma azonban az, hogy pont ezen a tájékon szik­la­raj­zokat is találtak, amelyek egyértelműen fehér embe­re­ket ábrázolnak. A romok stílusjegyei és a sziklarajzok együt­tesen arra engednek következtetni, hogy egyiptomi-krétai-föniciai eredetű építményekkel állunk szem­közt.

            A krétaiak tehát valószínűleg megfordultak a déli féltekén is. Utazásaik alkalmával számtalanszor végig kel­lett hogy haladjanak a Vörös-tengeren, így ennek part­vidéke biztosan oikumenéjük része volt. Az akkoriban a mainál sokkal gazdagabb és kedvezőbb klímájú Dél-Arábia szintén ismert volt előttük. Valószínűleg nemcsak szá­raz­földi, hanem tengeri kapcsolatokat is kiépítettek a Fo­lyó­köz népeivel. Érdekes adalék, hogy a harappai ásatáso­kon a Kr.e. 16. századból származó fajansz­gyöngyöket ta­láltak, melyeknek spektroszkópiai vizsgálata kré­tai ere­detet jelölt meg. Ezek a kicsiny gyöngyök azt bizo­nyít­hatják, hogy Kréta a Kr.e. 16. században kereskedelmi kap­csolatban állt az Indus-völgyi kultúrával, vagyis oiku­menéje eddig terjedt.

            A krétai hajósok, hasonlóan a később bekövetkező görög gyarmatosításhoz, kereskedelmi telepeket is létrehoztak. Kythéra és Thíra szigetén pl. krétai jellegű kultúra bontakozott ki, de ők alapították Milétosz városát is, amely a görögség (Athén előtti) legnagyobb kulturális központjává nőtte ki magát.

            A krétai hajósok kb. egy évezredig uralták a Me­di­terráneumot. Amilyen gyorsan felemelkedett Kréta az Óbi­rodalom bukása után, olyan, vagy még gyorsabban bukott el Kr.e. 1100 körül. Kréta bukását természeti és politikai tényezők okozták. A szigetállam gyengesége éppen az ere­jében rejlett. Krétát a kereskedelmi és hadi flottája (ami összemosódik még abban a korban) tette naggyá. Amint ez a flotta megszűnt létezni, és amint a befogadó kikötők megszűntek létezni, Kréta tengeri hatalma véget ért.

            A görög szigetvilágban van egy sziget, Thíra. Jel­leg­zetes, begörbült patkóra emlékeztető alakja egyér­tel­művé teszi a szemlélő számára, hogy egy régen megsem­mi­sült vulkán maradványaival áll szemközt. Az a katasztró­fa, amelyik ilyenné alakította a szigetet nem is olyan ré­gen történt. A szigeten volt a Szantorin nevezetű vul­kán, illetve a sziget maga volt a vulkán. Kr.e. 1500 körül a Szantorin, hasonlóan a Krakatau 1883-as kitöréséhez, felrobbant, és ez a robbanás a minoszi Kréta végét jelentette. A vulkán robbanása által keltett szö­kő­ár (cunami) telibe találta Kréta északi partjait. Ez a te­rü­let volt a sziget legsűrűbben lakott része. A tenger­parti sáv lakosságának jelentős része természetesen a szö­kőár áldozatául esett, elpusztultak a sziget leg­je­lentősebb kikötői, és velük együtt a krétai flotta nagy része is. A csapást súlyosbította, hogy a vulkáni hamu kiszóródási iránya szintén Kréta felé mutatott, és a szi­getre hulló hamueső alatt kipusztult a termés. A maradék lakosság jelentős része járványok és éhhalál áldozata lett. A krétai kultúra talán túlélte volna a csapást, de nem sokkal a természeti katasztrófa után világpolitikai ese­mények pecsételték meg sorsát. A Kr.e. 15. század közepén mükénéi (tehát görög) eredetű uralkodó réteg vette át a sziget irányítását, de az új uralom elég rövid életűnek bizonyult. Kr.e. 1375 körül a knosszoszi palota végleg elpusztult[36], a sziget politikai egysége megszűnt. 1200 körül az a nagy vándor­moz­ga­lom, amit a történelem a tengeri népek vándorlásának ne­vez, elérte Krétát is. Ha nem következik be ez a csapás, akkor talán sikerült volna a támadókat megállítani, de az adott körülmények között az ellenállás teljesen remény­te­len volt. A tengeri népek elfoglalták és kirabolták a szi­getet, és a minoszi Kréta törté­nete véget ért. Annak a népnek, amely ismerte a britan­ni­ai Cornwall-félszigettől Puntig, a Gibraltári-szorostól Indiáig terjedő területek jelentős részét, nem maradt fenn, csupán halvány emléke.

            A Krétára támadó tengeri népeket (akik korábban már megdöntötték a kisázsiai Hettita birodalmat is) III. Rá­messzu fáraó fogja megverni a Nílus-delta előtt egy ten­geri csatában (Kr.e. 1200 körül). III. Rámesszu tudta mi­lyen jelentős fegyvertényt vitt véghez, diadalának em­lé­kére obeliszket állíttatott, és rávésette a legyőzött ten­geri törzsek neveit: akhaiwasa (akháj), turusa (et­ruszk, v. Tarszosz lakói), luka (lükiai), sardana (szar­díniai v. szardeszi), sekeles (szicíliai[?]), peleszt (fi­liszteus), libu (líbiai), fríg, danuna(?). Õk voltak azok, akik lángba borították a Levantikumot, egy kis íze­lítőt nyújtva abból, mit jelentenek majd a későbbi nép­vándorlások.

            Az eddigiekből látható volt, hogy a kialakuló ókori társadalmak általában laza, de időnként elég szoros kap­csolatban álltak egymással, így a világ általuk megismert részéről szóló információikat legalább részben kicse­rél­hették. Az érintkezés csak a Nagy Sándor hódító had­já­ra­taival induló hellenisztikus korban vált szorossá, de Kí­na ekkor is eléggé elszigetelt maradt. (3-6. ábra)

 

4. A mediterrán népek földrajzi ismeretei az ókorban

 

4.1 Kelet és Nyugat különbségei

 

 

            A földrajzi ismereteknek az ókori Kelet népeinél ki­a­lakuló viszonylag magas színvonala azonban nem hordozta magában  a továbbfejlődés csíráit. Ismereteik bármilyen alaposak voltak is egy-egy részterületről, fejlődésük meg­rekedt, élenjáró szerepük megszűnt, ismeretrendszerük megmerevedett. Ezek a társadalmak fokozatosan  elszigete­lődtek (pl. Kína), vagy fiatal, feltörekvő  birodalmak sem­misítették meg őket (pl. Egyiptom, Mezopotámia). El­szi­getelődött, stagnáló helyzetükből csak akkor tudtak ki­törni, amikor a felemelkedő és fejlődő európai tár­sa­dalmak hatása egyre jobban érzékelhetővé vált náluk. Je­lenlegi világképünk, a tudományok jelenlegi szintje első­sorban az európai társadalmaknak, az európai tudománynak köszönhetően alakult ki. Európa a vezető szerepre hosszú évszázadok alatt tett szert. A tudomány (és így a föld­rajz) fejlődése az ókori keleti népeknél indult meg, a Me­diterráneumban folytatódott és Európa ennél északibb te­rületein bontakozott ki igazán és ért el látványos ered­ményeket. Az ókori keleti népek eredményei előbb fö­níciai, majd görög közvetítéssel kerültek át a Földközi-tenger térségébe.

 

 

4.2 Fönícia

 

 

            Fönícia lakóit - ahogy a rómaiak hívták őket - a punokat az Ótestamentum hamita népnek nevezi. Az antropológiai vizsgálatok már a 20. sz. elején is igazolták, hogy eredetileg az egyiptomiakkal rokon hamiták voltak, de később eléggé elszemitásodtak. Maga a "föniciai" elnevezés görög eredetű. A fehérebb bőrű görögök a vöröses-barna bőrszínű punokat "phoinikosz"-oknak nevezték. (A "phoinikosz" ógörögül vöröses-barnát jelentett.)

            A föníciaiak őshazája a Földközi-tenger keleti part­vidéke, pontosabban a Libanon-hegység nyugati előtere, kü­lönféle kultúrák találkozási helye. Tőlük délre egyip­tomi, keletre pedig mezopotámiai hatás érvényesült. Maga Fönícia hol Egyiptomtól hol Mezopotámiától került po­liti­kai függésbe. A terület természeti adottságainak vizsgá­latakor először a klimatikus viszonyokat kell figyelembe venni. Fönícia a maga jellegzetes mediterrán klímájával és a partközeli csapadékosabb hegyvidékeivel lehetőséget nyújtott arra, hogy a földterületeket öntözés nélkül mű­veljék meg, mint tették azt a krétaiak is. A parti sík­sá­gon megtermett a gabona, és a közelben húzódó hegyvidék legelőin rideg állattartást lehetett folytatni, az erdők pedig jó minőségű, hajóépítésre alkalmas faanyagot szol­gáltattak. (A híres libanoni cédruserdők nagyarányú irtása és a faanyag felhasználása a föníciaiakkal vette igazán kezdetét.) A természeti viszonyok másik összetevője a te­rület viszonylagos szűkössége. Szinte mindent lehetett itt termelni, de semmiből sem túl sokat. (Persze bővebben állt rendelkezésre megművelhető föld, mint Krétán, de ko­rántsem annyi, mint más ókori kultúrákban.) Fönícia híres volt boráról és olívaolajáról, ebből elég sokat expor­tált, de gabonafélékben már szűkölködött. A földterület relatív hiánya már korán serkentette a ha­jó­zás és ha­lá­szat, mint kiegészítő foglalkozás fejlődését. Előttük te­rült el a Földközi-tenger, amely a maga tagolt partjaival már a kezdeti időkben is a ha­jó­zás iskolaterepévé vált. A föníciaiak mint hajósnép vonul­tak be a történelembe. A kontinensen nem terjeszkedhetett országuk, hiszen amikor első városaikat megalapították, akkor már a korszak nagyhatalmai (Egyiptom és Babilon) a mögöttes szárazföldi területeket meghódították. Legjelentősebb városaikat is kis sziklafokokon vagy szigeteken építették, mint pl. Türoszt[37] és Szidont. Ez védelmi szempontból is előnyös megoldás volt. Mint hajózó népeket, előbb halászként, aztán mint kalóz és kereskedő (ez a két szakma akkoriban jól megfért egymással, hiszen amit az egyik helyen raboltak, azt máshol el tud­ták ad­ni), majd később már gyarmatosító népként ismerték meg őket a Mediterráneum lakói (4-1. ábra). Gyar­­mato­sí­tó tevékenységük szorosan összefüggött keres­ke­dő életfor­májukkal. Nem területeket szálltak meg, mint a szok­ványos gyarmatosítók, hanem támaszpontokat, kereske­dő­városokat lé­tesítettek, amelyekkel a mögöttes terüle­te­ket vonták ke­reskedelmi tevékenységük hatáskörébe. A ke­reskedő­váro­sok építése azért is jellemző volt a föní­ciaiakra, mert otthon is városállamok keretei között él­tek. A leghíresebb föníciai alapítású városok (Tü­rosz, Be­rütusz, Szidon) ma is fennállnak, Berütusz pl. a mai Bejrút. A Ke­let-Medi­ter­ráneumban a Kr.e. 15. szá­zad­ban már nagyon sok föníciai gyarmatváros volt (Kisázsia déli partjain, Cip­ruson, sőt még az Égeikumban is), de csupán a minoszi Kré­ta 15. szá­zadtól kezdődő hanyatlása után lettek a Mediterráneum első számú hajós­népévé. Természetesen más népek is be­kap­cso­lódtak a ten­ge­ri kereskedelembe, de a legnagyobb szerepük a föníci­ai­aknak volt. Amikor azonban a kibontakozó görög hajózás a maga forgalmába vonta a Földközi-tenger keleti medencéjét a föníciai kereskedők tevékenységének súlypontja a nyu­gati meden­cére és az At­lanti-óceán partjaira helyeződött  át. Va­ló­színűleg fö­ní­ciai hajósok már a Kr.e. 12. szá­zad­ban át­lépték a Gib­ral­tári-szorost (vagy ahogy ők nevez­ték: Melkart oszlopait) és partmenti hajózást foly­tattak az Atlanti-óceánon. Meg­alapították Gadirt, ké­sőbb Gades­nek nevezték, ez a mai Cádiz (Kr.e. 1150 kö­rül), és Kr.e. 814-ben Karthágót, a később legjelentő­seb­bé váló gyarmat­városukat[38]. A tengeri kereskedelemhez, a sokszor igen ér­té­kes rakomány biz­tosítására és a föníciai partvidék védel­mére jó ha­jókra volt szük­ség. Õk vol­tak az elsők, akik külön hadi- és keres­kedel­mi hajókat épí­tettek.

            Az általuk bejárt terület határait sem északon, sem nyugaton, sem délen nem tudjuk pontosan. Az adatok bi­zony­talanságának az a legfőbb oka, hogy eléggé titko­lóz­tak utazásaikkal kapcsolatban, nem akarták a konkurenciát fontos adatok birtokába juttatni. Arisztotelész tu­dó­sít arról, hogy Héraklész oszlopain (Gibraltár) túl az óceánban egy nagy szigetet fedeztek fel. Ez a sziget Ma­deira vagy a Kanári-szigetek valamelyik tagja lehetett. Déli irányban valószínűleg eljutottak a felső-guineai par­tokig és ott kereskedelmi telepeket létesítettek. Észa­kon kereskedelmi tevékenységük talán a Brit-szi­ge­te­kig, sőt lehet hogy azokon túl is terjedt. A mai Corn­wall-félszigetről ónt szállítottak a Mediterráneumba, bár vannak olyan adatok, amelyek arra utalnak, hogy a fö­ní­ci­ai­ak nem jutottak el az ón lelőhelyéig. Egyes kutatók sze­rint az ónt Bretagne egykori lakói az oisztronomok szál­lították át a La Manche-on, és onnan hozták a föníci­aiak hajóval tovább az értékes nyersanyagot. Az ón a réz ötvözőanyagaként elengedhetetlenül szükséges volt a bronz készítéséhez. Mivel a könnyebben előállítható és kezel­he­tő, ugyanakkor kemény és a korróziónak jobban ellenálló bronz sokkal elterjedtebb volt mint a vas, ezért igen ke­resett anyag volt. Északi útjaikról borostyánkövet is hoz­tak, bár ennek szállítása a szárazföldön is folyt. Mi­vel a borostyán legfőbb lelőhelye a Balti-tenger vidéke, ezért elképzelhető, hogy a föníciaiak idáig is el­ju­tot­tak. A Földközi-tenger térségében ők tárták fel először az Atlasz-hegységet.

            Tudunk olyan expedícióikról, amelyeket Hiram, az egyik legjelentősebb föníciai város (Türosz) királya Sa­la­mon zsidó királlyal (uralk. Kr.e. 972-932) együtt szer­ve­zett egy aranyban és más kincsekben gazdag ország, Ofir (Ophir) felderítésére. Nem tudjuk, hogy hol volt ez az Ofir. Van­nak olyan kutatók, akik szerint a Vörös-tenger mel­let­ti Massawa város környéke, mások szerint Délnyugat-Ará­bi­ában, esetleg Indiában vagy Ceylon szigetén, sőt vannak akik szerint ott, ahol az egyiptomiak Puntországa, vagyis Masonaföldön. (Itt a kontinens belsejében Zimbabwe és Trans­vaal valóban gazdag aranyban, és találtak is nyo­mo­kat az arany kitermelésével kapcsolatban.) Az biztos, hogy olyan területen kellett lennie, ahol a föníciaiak viszonylag gyakran megfordultak, és elég messze kellet lennie ahhoz, hogy a források szerint 3 éves útra legyen szükség az expedíció lebonyolításához.

            A föníciai hajósok több ízben részt vehettek az egyip­tomiak punti expedícióiban. A krétaiakkal kapcso­latban már korábban említett zimbabwei romok valószínűleg közös egyiptomi-krétai-föníciai munka eredményei, és a környéken talált sziklarajzok alapján is beazonosíthatóak a föníciai kereskedők.

            Hérodotosz megemlékezett a föníciaiak egy különleges vállalkozásáról is: Kr.e. 604 környékén II. Nékó (vagy Ne­kosz, Necho) egyiptomi fáraó (Kr.e. 609-593) azzal bí­zott meg föníciai hajósokat, hogy kerüljék meg Afrikát. Né­kó Kr.e. 605-ben vereséget szenvedett Babilontól, és emiatt érdeklődése a Közel-Kelet térsége helyett Afrika felé fordult ezért tapogatózó utat szervezett a kon­ti­nens partjai mentén dél felé. (Úgy látszik ekkorra fe­le­désbe merült Egyiptomban a punti kapcsolat és az oda ve­zető út is.) A Vörös-tenger északi végén található Akabai-öböl valamelyik kikötőjéből (Elath vagy Ezeon-Geber) indultak Afrika keleti partjai mentén dél felé, majd állítólag megkerülve a kon­tinenst nyugat felől érkeztek vissza. Ha valóban meg­tör­tént ez az utazás, akkor szerencsésen választották meg az útirányt, hiszen a tengeráramlások fő iránya is ilyen a kontinens körül, így az áramlások nem ellenük dolgoztak, hanem segítették őket. A hajósok kétszer is meg­sza­kítot­ták az útjukat, partra szálltak, elvetették a magukkal hozott gabonát, majd a terméssel feltöltve fogyatkozó kész­leteiket folytatták útjukat. (Tehát az út Hérodotosz szerint mintegy három évig tartott.) A föníciai hajósok azon állítása, miszerint útjuk egy szakaszán állandóan jobbkéz felől balkéz felé haladt a Nap, ha a delelési he­lye felé fordultak, hitetlenkedést váltott ki Héro­do­tosz­ból[39], de mi már tudjuk, hogy a Baktérítőtől délre mindig ilyen a Nap járása, tehát az utazók biztosan délebbre vol­­tak, mint a Baktérítő. A három éves út alatt kb. 30.000 km tettek meg, amely az ókor egyik legnagyobb hajózási teljesítménye.

            A föníciai alapítású városok közül a legjelentősebb, és máig a legismertebb Karthágó, amelyet a Kr.e. 9. szá­zadban alapítottak (Kr.e. 814.), és a III. pun háborúig, Kr.e. 146-ig fennállt, amikoris a rómaiak a földig rom­bolták[40]. Ez a híres kereskedőváros kiterjedt kapcso­latok­kal rendelkezett, amelyek befogták a Földközi-tenger me­den­céjét, Nyugat-Afrikát, Nyugat-Európát, kelet felé pe­dig az Indiai-óceánig értek. Karavánutak kötötték össze Karthágót a Csád-tó vidékével. Karthágó volt a Mediter­rá­neum vitathatatlan ura, és ez a városállam alapozta elő­ször a világtörténelemben katonai erejét a zsoldos hade­rőre[41].

            A karthágói kereskedel­mi expedíciók közül kiemelke­dik HIMILKO Kr.e. 525 környékén lebonyolított utazása. (Út­járól id. Plinius és Avenius tudósításából értesül­he­tünk.) Himilko expedíciója egyszerre volt nyersanyagbe­szer­ző és új kereskedelmi kapcsolatokat kereső vállal­ko­zás. Célja volt, hogy megtalálja a legendás Ón-szi­gete­ket, vagyis Kasszitériát. (Ez megint egy érdekes adalék a föníciaiak titkolózási szokásairól. A karthágói Himilko nem tudta, hogy hol vannak az ónlelőhelyek, pedig az ón­nal már év­századok óta kereskedtek az anyaországi (föní­ciai) ke­res­kedők! Eszerint még az azonos népből származók előtt is tit­kol­ták az útvonalakat, nehogy Karthágó ezt is meg­sze­rez­ze? Vagy talán igaza volna azoknak, akik szerint a föní­ciaiak nem jutottak el az Ón-szigetekre, csupán a Bre­tagne-i őslakókon keresztül bonyolították le üzletei­ket? Ez a második verzió azonban kevésbé valószínű, in­kább a titkolózás áll közelebb az igazsághoz...) Az mindenesetre tény, hogy Himilko kifutva az Atlanti-óceánra elkezdte az Ibé­ri­ai-fél­sziget partvidékeinek vizsgálatát. Õ volt az, aki meg­ala­pította Lisboát (Lisszabont). Észak felé hajózva elér­te a Brit-szigeteket, az ón lelőhelyeit, sőt talán Ír­országig is eljutott.

            A karthágóiak legneve­zete­sebb expedíciója HANNO ne­véhez fűződik Kr.e. 470. körül. Célja az Afrika nyugati part­jain fekvő föníciai gyar­mat­városok új telepesekkel történő felfrissítése és új gyar­matok alapítása volt[42]. A nyugat-afrikai partokon lévő fö­níciai települések Karthá­gó fennhatósága alá tartoztak, és céljuk a kontinens bel­sejével fennálló kereskedelem folytatása volt. Ezek az elég kicsiny és elszigetelt te­lepek sokszor évekig-évti­zedekig nem léptek kapcsolatba más városokkal. Az elszi­geteltségből következő problémák (pl. egymás közötti há­zasodás generációkon keresztül) a települések lakos­ságá­nál felerősítette a degenerációs je­gyeket. Az út egyik fő célja így éppen az volt, hogy új, friss vér kerüljön a települések vérkeringésébe. Állí­tó­lag 60 db 50 evezős hajón 30.000 te­lepessel és 3000 fős személyzettel indult útnak. A számok valószínűleg túlzóak és gyanúsan kerekek. Az expedíció lassan haladt előre a nyugat-afrikai partokon, meg-megállt a régebbi települé­seknél és újabbakat létesített a megfelelőnek ítélt pon­to­kon. Nem tudni pontosan milyen távol­ságig jutottak el. A kitűnő leírás alapján biztos, hogy elérték a Szenegál folyót. Itt kezdődött a parton a növényzet és a sűrűbb lakosság is. A partról sokszor felhangzó, időnként fülsiketítő zene hatására csak ritkán léptek szárazföldre. Az utazás végén egy olyan szigeten kötöttek ki, amelynek a közepén egy tó volt, annak közepében pedig megint egy kis sziget. Hanno szerint itt gorillákat (inkább csimpánzokat) fogtak, melyek kikészített bőrét a visszaérkezésük után a Baal templomban áldozatként kifüggesztették. Az utazók megemlékeztek lejtőkön lefutó tűz­fo­lyók­ról. Ha ezek tényleges vulkánkitörések lávafolyásai, ak­kor lega­lább a Kamerun-hegyig el kellett jutniuk, hisz ezen az útvonalon előbb nincs vulkán. Ha az általuk említett ha­talmas hegyet vesszük figyelembe akkor szóba kerülhet még a sierra leonei Kakulina-hegy is. Ha a tűzfolyók a sza­vannán bevett módszerként alkalmazott égetéses földmű­ve­lés tüzei, akkor valahová a felső-guineai partvidékig ha­tol­hattak előre.  Az út lefolyását a karthágói Herkules-templom (más források szerint a Baal-templom) falain szö­veggel kísért képek örökítették meg, hasonlóan Hatsepszut fáraónő punti expedíciójának thébai ábrázolásához. A temp­­lom Karthágó lerombolásakor elpusztult. Szerencsére Kr.e. 146-ban - közvetlenül a város lerombolása előtt - a Karthágót legyőző Cornelius Scipiót útitársként és barát­ként elkísérő görög származású Polybios a feliratokat le­írta és lefordította görögre. Reánk ez a görög fordítás maradt, ez őrzi az expedíció emlékét.

            Bár nem tudományos vállalkozás volt, de mégis fontos földrajzos szempontból is HANNIBÁL hadjárata a II. pun háborúban (Kr.e. 218-201). A nagy hadvezér hadjárata olyan területek részleges feltárását jelentette, mint pl. a Pireneusok és az Alpok. A Pireneusokon a Pertus-hágón kelhetett át. Azután a legvalószínűbb az, hogy a már jól ismert Rhone-medencéből, az Isére folyó völgyében nyomult fel, a Kis-Szent-Bernát hágón haladt át és a Dora-Baltea völgyén ereszkedett le Itáliába. Hispániából 80000 gyalogossal, 12000 lovassal és 37 elefánttal indult el, de mire a Po-síkságra ért, akkor már csak 20000 gyalogosa, 6000 lovasa és 7 elefántja maradt. Mivel seregének jelentős részét fegyelmezetlen ibér zsoldosok tették ki, inkább a nagyarányú szökések, mint a nehéz terepviszonyok apasztották le haderejét. (4-2. ábra)

 

4.3 Az ókori Hellász

 

4.3.1 Hellász természeti viszonyai

 

 

            Amikor valamilyen tudományt népszerűsítő előadást hal­lunk a rádióban vagy látunk a televízióban, nagyon sok­szor így kezdik az előadásokat: "Már az ókori görögök is...". Mi a magyarázata annak, hogy ha a tudomány szóba kerül, akkor előbb-utóbb az ókori görögség is említést nyer? A helyzet nagyon egyszerű: a tudományok jelenlegi irá­nya szinte megszakítás nélkül követhető nyomon az óko­ri görögök élénk szellemi életétől. Az a terület, amely évezredek óta a görög nép hazája jellegzetesen mediterrán éghajlatú vidék. Ellentétben az ókor nagy potemikus ál­la­maival - Egyiptommal, a Folyóközzel stb., ahol sivatagi-félsivatagi klíma uralkodik -  itt csupán a nyár száraz, de télen bőségesen van csapadék. Ennek köszönhetően a fő termények (gabona, olaj­­fa, szőlő, gyümölcsfák) jól teremnek öntözés nélkül is. Nem kellett öntözőrendszereket kiépíteni, a gazdasági élet sokszínűen fejlődhetett a változatosan tagolt terep adottságainak megfelelően. Földművelés, pásztorkodás, ha­józás, halászat, kereskedelem: szerves egységben fejlőd­tek és társadalmilag, gazdaságilag változékony kör­nye­zet­be helyezték az itt lakó népességet. Maga a táj, a kör­nyezet is hasonlóan változatos: magas hegységek, szűk me­dencék, tagolt partvonalak jellemzik ezt a területet. A környezet ugyan nem determinálhatta a görögség nyitott, vizsgálódó világnézetét, de jó terepet szolgáltatott az ilyen irányú fejlődés számára. A görögök északról ván­do­roltak be a félszigetre és a szigetekre. A görög törzsek bevándorlásának fő időszaka a Kr.e. 22-19. századra esett. A területen élő őslakos népesség kultúrája déli - krétai és egyiptomi - ha­tásokat tükrözött, és jelentős szerepet játszott a beván­dorló görögség kulturális fejlődésében[43]. Érdekesség, hogy a görögök főleg a partvidé­keken és a szigeteken telepedtek le, Kisázsia vagy a Balkán-félsziget belsejében, sőt magában Hellászban is, a karsztos felvidékeken idegen (pl. illír, trák stb.) népek éltek. A görögség fokozatos be­ván­dorlásának egyik szép bizonyítéka III. Rámesszu Kr.e. 1200 körül keletkezett diadalobeliszkjének feliratai kö­zött az akhaiwasa=akháj (vagyis görög) megnevezés.

            A klasszikus ókori földrajzot négy fő periódusra oszt­hatjuk:

            Az első szakasz az epikus kor földrajza. Ezen idő­szak legjellemzőbb emlékei a homéroszi eposzok, amelyek­ből következtetni lehet a korai görögség földrajzi isme­reteire.

            A második a görög demokrácia korának és a hel­le­nisz­tikus kornak a földrajza. Ekkor születnek meg az első nagy jelentőségű munkák, voltaképpen ez a kor a föld­rajz­­tudomány hajnala.

            A harmadik szakasz a Kr.e. 2-1. évszázad periódusa, a Hellászt meghódító köztársaságkori Róma hatásával jel­lemezhető szakasz.

            És végül a negyedik a római császárság korának föld­rajza.

 

 

4.3.2 A homéroszi kor

 

 

            A hellén szellemi fejlődésnek a legrégibb ránkmaradt emlékei a homéroszi eposzok, az Iliász és az Odüsszeia. Születésük a Kr.e. 8. századra tehető. Nem tudni, hogy egy szerző művei-e ezek az alkotások, vagy többé[44]. A két eposz nemcsak költői alkotás, hanem képet adnak a gö­rög­ség életkörülményeiről és megmutatják számunkra föld­rajzi környezetéről kialakított képét is. A két eposz alap­ján fel lehet rajzolni a Kr.e. 8. századi görögség világ­képét. Ennek a megrajzolását először Eratoszthenész kísé­relte meg a Kr.e. 3. században. A homéroszi világképben (4-3. ábra) a Föld lapos korong, szélein körbefut az Oke­á­nosz (szinte egy nagy folyó). A Földközi-tenger ke­let-nyugat irányban átéri az egész Földet, és a föld­ko­rong közepét az Égei-tenger, a görögség hazája foglalja el, amelynek európai és kisázsiai partvidékét jól is­mer­ték. A világ középpontjában a delphoi jósda (vagy ahogy a görögök nevezték, "a világ köldöke") volt. Hasonló ismereteik voltak Krétáról és Ciprusról is. Ezzel szemben az Itá­li­á­ról alkotott képük már igen bi­zonytalan volt, a Medi­ter­ráneum nyugati részét pedig min­denféle me­sés országgal és lénnyel népesítették be. Ide helyezték pl. az Odüssze­i­ából jól ismert Szküllát és Kha­rüb­diszt (va­lószínűleg a mai Messinai-szoros környéke). Hasonlóan zavaros képük volt Líbiáról, Egyiptomról, a Fe­kete-ten­gerről stb. Bizonytalan adataik voltak, valószínűleg közvetítő kereskedelmi kapcsolatok révén, a Balti-térséggel kapcsolatban. Ezt valószínűsíti a görögök által kedvelt ékkő, a borostyán, Hellászba érkezése[45]. Mégis ez az időszak, a 8. század az, amely döntő változásokat hozott magával: megindult a gö­rög gyar­matosítás (4-1. ábra).

 

 

 

4.3.3 A görög gyarmatosítás és a tudomány kez­de­tei

 

 

            A görög gyarmatosítás előbb a Földközi-tenger keleti medencéjében indult meg, és ezt követően nem nagy ké­sés­sel a nyugati medencében is. A görög gyarmatok abban ha­sonlítottak a fö­níciai gyarmatvárosokra, hogy itt sem te­rületek meg­szál­lásáról, hanem új, önálló telepek léte­sí­téséről volt szó. Azonban ezek a települések először in­kább az anya­vá­rosból (metropolisz) elköltöző földműve­sek telepei  vol­tak, és csak később kaptak kereskedelmi funk­ciókat. Gyar­matok létesültek a Fekete-tenger északi, és a Föld­kö­zi-tenger nyugati, főleg európai partjain is. Görögök tárták fel az Isztar (Duna), a Türasz (Dnyeszter) és a Borüszthenész (Dnyeper) torkolat­vidé­két, az Azovi-ten­gert és a Krímet, ők nevezték el Szkítiának a Fekete-ten­gertől északra elterülő sztyeppvidéket. Õk alapították a Kr.e. 6. sz-ban Atria városát, amely Adria néven az Adriai-tenger névadója lett. Görög alapítású gyarmatváros volt Nápoly (Neapolisz=Újváros), Siracusa, Catania, Ta­ran­to, Marseille (Masszilia). Az észak-afrikai part­vidé­ken nem alapítottak városokat, hiszen az Fönícia és Kart­hágó érdekszférája volt. Különösen messzire jutottak nyu­gat felé a számoszi és a phokeiai görög hajósok. A phoke­iaiak végigjárták az Adriai-tenger partjait (és megalapították Atria városát). A Kr.e. 7. század közepén Koleosz szá­mo­szi hajós kijutott az Atlanti-óceánra Gades föníciai gyar­matig. A kisázsiai jónok akkoriban alapították a Ní­lus deltájában Naukratisz kikötőjét, és Kr.e. 600 körül a phokeiaiak Massziliát. (Külön érdekesség, hogy az egészen más mentalitású, és szolgalelkűnek egyáltalán nem mond­ha­tó görögök még a kor egyik legnagyobb katonai hatalmának, Egyiptomnak a törzsterületén is várost alapítottak.)

            A fokozatosan kibontakozó görög tudomány sajátossága volt, hogy művelése nem a társadalom konkrét szük­ség­le­te­iből nőtt ki, a görög tudós a dolgokat egyszerűen önma­gu­kért vizsgálta, az igazságot kereste. Ebbe a képbe il­lesz­kedik be az, hogy a 7. század körül megjelennek egy új embertípusnak a képviselői. Ez az ember nem más, mint a világot bejáró, mindent megismerni akaró utazó, afféle ókori turista. Ilyen ember volt ARISZTEÁSZ, aki beutazta a mai Ukrajnát, az akkori Szkítiát, és azon túl az ún. isszedonok földjét, ahol még távolabbi népekről (hiper­bo­reusok, arimaszpok) is hallott hírt. Utazását költői for­mában örökítette meg Arimaszpeia címmel. Ariszteász mun­kája beilleszthető abba a sorba, amelyet hozzá hasonló be­állítottságú emberek írtak, és amely műveket a tör­té­netírás és a földrajz előfutárainak tekinthetünk. Ezeket az embereket a hagyomány logográphusok néven tartja szá­mon. Nem igazán történetírás, és nem igazán földrajz ez, hanem inkább messzi földek leírása, az ott élő népek jel­lemzése, szokásaik, múltjuk egy-egy érdekes részletének elmesélése. Részben ezt a műfajt képviselte HÉRODOTOSZ is, aki kutatásainak, utazásainak összefoglalóját adta műveiben. A kutatást, a közvetlen tapasztalásból származó ismeretszerzést az archaikus görög nyelv a "hisztórié" szóval jelölte, s csak később kapcsolódott ehhez a kife­jezéshez az a jelentés, ami számunkra a latin "historia"  fogalom. A Hérodotosz előtti logográphusok műveiben még nagyobb szerepe volt a leírt földek körülhajózásának, vagy körüljárásának, ezért leírásaikhoz térképeket is csa­toltak, mint pl. a Kr.e. 6. századi HEKATAIOSZ. A lo­gog­ráphusok művei differenciálatlanul tartalmazták meg­fi­gyeléseik eredményeit, bennük egyesítve volt meg a tör­ténelem, a földrajz és a néprajz ismeretanyaga. Ami föld­rajzi jellegű, az a mai terminológiánkkal élve emberföld­raj­zinak, rendszere alapján pedig leírónak tekinthető. Ez az irányzat feltűnően hasonlít a közelmúltbeli és jelenlegi műkedvelő uta­zók útleírásaira.

            Ez a műfaj, amit a görögök nem is tudománynak, hanem irodalomnak tekintettek, tehát az egyik ág, amelyből a földrajz kifejlődött. A másik ág a filozófia, amely fel­ö­lelte mindazt, ami a görög időkben természettudománynak volt nevezhető[46]. Ennek a művelői gondolkodni kezdtek a dol­gok lényegén és értelmén, megpróbáltak azon világnak a mélyére látni, amely bennünket körbevesz. Olyan filozófia volt ez tehát, ami a látható, a megfigyelhető, a mérhető világból indult ki, vagyis - legalábbis eleinte - alapjaiban materialista jelle­gű. De mi tette lehetővé a görög gon­dolkodás ilyen utakon történő fejlődését? Bármilyen fur­csán hangzik is, de a gyökerek a hellén vallásból ered­nek. A görög vallásban már a kezdetektől nagyon erős ter­mészeti kapcsolatok figyelhetőek meg. Az istenek az égből és a földből jöttek létre, és hasonlóan élnek, szeretnek, civakodnak mint az emberek. Az istenek között is lehet­sé­ges viszálykodás, van szü­letés, van há­zas­ságtörés, van ostobaság. Szóval az istenek olyasfélék lehettek az ókori görög szemében, mint mostanában valamilyen kedvelt tv-sorozat szereplői az átlagnézőében. Vagyis nem volt abban olyan nagy is­ten­telenség, ha az ember az eget, vagy a földet vizsgálta, hiszen az istenek is belőlük születtek. A másik tényező az volt, hogy a hellén tudomány kibontakozásának idő­sza­kára erősen megrendült az ősi olümposzi istenekbe vetett hit. A természeti jellegű vallásban gyökerező tudomány le tudott számolni saját vallásos alapjaival és olyan vi­lág­képeket tudott kialakítani, amelyek függetlenek voltak az istenektől. Persze a vallást a mégoly praktikus görög szel­lem sem volt képes teljesen kívül rekeszteni néző­pont­ján. Az adott korban még nem születhettek meg a tel­jesen ateista, tisztán természettudományos világnézet alapjai. A felvilágosult elmék talán eljutottak arra a szintre, hogy az olümposzi istenek kultuszát mint afféle szép és dicső kulturális hagyományt ápolták, de a tömegek nagy része azért többé-kevésbé vallásos maradt. Különösen igaz ez a megállapítás a helyhez kötött, szűkebb látókörű parasz­ti rétegekre, és persze voltak olyanok (főleg az arisz­tokraták közül), akik politikai célokra használták fel a vallásos érzelmeket. Szomorú példája ennek Szókratésznek az ese­te, akit politikai el­lenfelei istentelenség vádjával ítéltették halálra, és Anaxagoraszé, akit Periklész el­len­ségei vádoltak meg ugyanezzel. (Periklész csak nagy ne­hézségek árán tudta idős barátját kimenteni, és Ana­xa­gorasz száműzetésben halt meg).

 

 

 

4.3.4 Szellemi fej­lő­dés a 7-4. században

 

 

            A  tudomány fejlődésének első jelentősebb lépései a kisázsiai Milétosz[47] városában működő filozófiai iskola tag­jaihoz fűződnek. Az ion filozófusok voltak az elsők azok közül, akik a földrajzot igyekeztek a misztikumtól megtisztítani. Nagyon erős volt náluk a matematikai és geometriai szemlélet. Szép példája ennek a geometriailag sematizált körtérképek készítése, vagy egyes felszíni képződmények leegyszerűsített ábrázolása[48]. Ennek a gondolkodásnak köszönhető az is, hogy az információk értelmezésénél a mechanikus szemlélet került előtérbe.

            A földrajz fejlődésében a nyitó moz­zanatnak mindenképpen THALÉSZnek (624-546), a "hét görög bölcs" egyikének munkássága tekinthető. Róla írta Plu­tarkhosz a következőket: "Úgy látszik, Thalész volt annak a kornak az egyetlen bölcselője, aki a köznapi szinten  felülemelkedve szemlélte a világot..." Thalész volt az, aki kidolgozta az ion-görög filozófia és tudományos gondol­ko­dás alapjait. (Külön érdekesség a görögök esetében a "hét görög bölcs" elnevezés. A dolog furcsasága az, hogy nem heten voltak. A görög történelemben 22 ember kapta meg a "hét görög bölcs egyike" elnevezést! A görög bölcsek összetétele ugyanis korról korra, sőt poliszról poliszra változott. Akit az adott időszakban az adott helyen va­la­mi miatt érdemesnek találtak erre a "kitüntető cím"-re, azt ennek nevezték, és akinek a munkásságát már nem tar­tották valami miatt olyan nagyra, azt már nem hívták töb­bé így.) Thalészt matematikai, csillagászati munkássága mellett földrajzinak nevezhető problémák is foglalkoz­tat­ták. Arisztotelész közlése szerint vizsgálta a földi mág­nesesség problémáit is, bár valós magyarázatot nem talál­hatott a problémára. Megkísérelte tisztázni azt is, hogy miért árad meg évente a Nílus Egyiptomban. (Erről a ku­ta­tásáról Hérodotosz tájékoztat bennünket.) Thalész szerint a Nílus áradásait a folyás irányával ellentétesen fújó passzát­szelek okozzák, méghozzá úgy, hogy visszaduz­zaszt­ják a Nílus vizét. Õelőtte az volt az elfogadott nézet, hogy a folyó áradását az Oziriszt sirató Izisz könnyei idézik elő (ami önmagában is furcsa, hiszen ezek szerint évente egy bizonyos időszakban ér el Izisz könnyáradata olyan szintet, hogy a folyó megáradhasson...), és Thalész volt az első, aki racionálisan, természeti jelenségek meg­figyelésével, mindenféle misztikus elemet kiiktatva próbálta a jelenséget megmagyarázni. Thalész foglalkozott a Föld általános képével is, és azt a megállapítást tet­te, hogy a Föld a világóceánban úszik, mint egy nagy, lapos korong alakú sziget.

            A  Thalész által megkezdett természettudományos és természetföldrajzi vizsgálódást ANAXIMANDROSZ (611-546) vitte és fejlesztette tovább. Anaximand­rosz volt az első, aki intenzíven folytatott meteorológiai vizsgálódásokat. A  "meteo­rológia" nála a magasban végbemenő dolgokkal kap­csolatos tudomány, vagyis magába foglalja a mai ér­te­lemben vett meteorológiát és asztronómiát is. Ezen vizs­gálatai eredményeképpen ő adott először tisztán fizikai magyarázatot a szelek, az esők, a villámlások eredetéről,  miközben ezek keletkezését a Nap hatására vezette vissza. Állítólag még egy glóbuszt is készített, amire bejelölte a legfontosabb csillagokat és égitestalakzatokat. Sokat töprengett a Föld alakjával kapcsolatban is. Diogenész Laertiosz azt állítja, hogy Anaximandrosz a Földet gömb alakúnak gondolta, de a modern kutatások alapján inkább azt mondhatjuk, hogy szerinte a Föld henger alakú. A hen­ger fedőlapját kezdetben teljesen elborította az Okeánosz, majd amikor annyi víz elpárolgott belőle, hogy az alászálló vízből a henger fedőlapja kiemelkedhetett, ak­kor született meg a világ. Eratoszthenész szerint térképet is rajzolt róla, amelyen látható a világ, és körben az Okeánosz. A Föld helyzetéről azt vallotta, hogy a Föld mozdulatlan és a világmindenség központja. Forradalmian új volt az a gon­dolata is, hogy az élőlények anyagi hatás eredményeképpen a vízben keletkeztek és onnan léptek ki a szárazföldre. Az emberekről pedig azt írta, hogy a mostani állapotukat meg kellett előznie egy olyan foknak, amely összeköti őket a vízzel, és így az állatvilággal.

            A milétosziak közül a harmadik "nagy" ANAXIMENÉSZ (585-525), Anaximandrosz tanítványa volt. Elődei mun­kás­ságát igyekezett folytatni, amikor konkrét természeti je­lenségeket kutatva a szél, a jégeső, a hó, a villámlás, a földrengés és a szivárvány keletkezését kívánta megma­gya­rázni. Kijelentette, hogy a Hold fényét a Naptól köl­csön­zi, és az égitesteket besűrűsödött levegőből és párából valóknak, tehát anyagi természetűeknek gondolta.

            A milétosziak voltak azok, akik bevezették a vi­lág­rész fogalmát és az Európa és Ázsia elnevezést. (A har­ma­dik világrész később nyerte el a mai nevét, akkor Líbi­á­nak hívták. A ró­maiak alatt kapta az Africa elnevezést, amely a mai Tu­nézia környékén elterülő Africa provincia neve volt ere­detileg, és csak később azonosították az egész kontinens­sel.) Maga az Európa és Ázsia név kapcsolatba hozható gö­rög mondákkal is (pl. Európé elrablása), de valószínűbb az asszír aszu=kelet és ereb=nyugat szavakból származtat­ni őket.

            A Kr.e. 6. században élt a számoszi születésű PÜTHA­GORASZ (Kb. Kr.e. 575-500), akinek neve főleg matematikai munkásságán ke­resz­tül vált ismertté. Püthagorasz a számok és a minél töké­letesebb formák bűvöletében élve azt tanította, hogy a világ rendezőelveiként a számok működnek, és az égitestek (köztük a Föld is) teljesen hibátlan, tökéletes formá­jú­ak, vagyis gömb alakúak.  Õ jött rá állítólag először, hogy a Nap közelében látható esti és hajnali csillag ugyan­az az égitest. Püthagorasz követői, a püthagoreisták igen nagy hatással voltak a későbbi filozófiai fejlő­dés­re.

            Ugyancsak a 6. században, annak is a 2. felében és az 5. szá­zad elején élt logográphusok egyik legjelentősebb kép­viselője, milétoszi HEKATAIOSZ (Kr.e. 550-476). A Földet (Anaximand­rosz­hoz hasonló­an) laposnak képzelte el (korong vagy lapos henger). Sok­felé utazott: Görögországban (természetesen), a keleti te­rületeken, Perzsiában, Egyiptomban. Útjairól Gész periodosz címmel írt könyvet. (Ezt a címet, ami a "Föld körüljárása"-át jelenti, adja majd a 4. századi Eudoxosz is földrajzi tárgyú mun­ká­já­nak.) Hekataiosz újrarajzolta Anaximandrosz térképét is, kiegészítve saját utazásának tapasztalataival. Ezen a térképen különféle folyók és ten­gerek ágaznak ki a Földet körülvevő Okeánoszból. A vi­lágot a folyók és tengerek három kontinensre osztják: Eu­rópára, Ázsiára és Líbiára (amely név itt Afrikát takar­ja.) A világ középpontja (vagy ahogy a görögök mondták, "köldöke" [ompholosz]) Delphi volt. Hekataiosz térképe másolatban sem maradt fenn, csupán leírások alapján tudunk létezéséről. Hekataiosz ezen térképe alapján azt állította, hogy a Nílus áradásá­nak oka az, hogy a folyó az Okeánoszból ered, és az ár­hul­lámban az Okeánosz dagálya jelentkezik.

            ANAXAGORASZ (kb. Kr.e. 500-428) a kisázsiai Klazome­nai­ban született, de több mint 30 évet, életének legak­tí­vabb időszakát töltötte Athénben, az athéni demokrácia fény­korában. Nevelője, majd barátja lett Periklésznek, aki nyitott, felvilágosult szellemét részben neki kö­szön­hette. Periklész volt az, aki megvédte a halálbün­tetés­től, amikor politikai ellenfelei (mármint Periklész poli­tikai ellenfelei) istente­lenség vádjával beperelték öreg barátját[49]. Anaxagorasz ugyanis azt állította, hogy a Nap az nem egy isten, hanem csupán egy hatalmas, iz­zó érctömeg. naxagorasz neves milétoszi elődeihez (Thalész, Ana­xi­me­nész, Anaximandrosz) hasonlóan a transz­cendens tényezők kiiktatására törekedett vizsgálódásai során. Thalészhoz és Anaximandroszhoz hasonlóan ő is fog­lalkozott "mete­oro­lógiai vizsgálatokkal". A meteorológia nála is tartal­ma­zott csillagászati elemeket. Arról be­szélt, hogy a Nap nagyobb a Peloponnészoszi-félszigetnél, hogy a Hold a fé­nyét a Naptól kapja (mondta ezt már Ana­ximenész is) és ő vetette fel először azt a gondolatot, hogy a szivárvány nem más, mint a Nap fényének visszatükröződése a fel­hők­ről. Okozati szempontból ő adott először termé­szet­tudo­má­nyilag is elfo­gadható választ arra a kér­désre, amelyet már Thalész is feltett: Miért árad meg évente a Nílus? Anaxagorasz erre a kérdésre azt a választ adta, hogy a Nílus áradását a délebbre fekvő területeken bekövetkező hóolvadás okozza.

            PARMENIDÉSZ, aki Kr.e. 460 körül élt, a Földet öt éghaj­lati övezetre osztotta fel. Szerinte van egy egyenlítői zóna, valamint északon és délen egy-egy mérsékelt és hideg övezet. Parmenidész szerint a forró övezetben olyan nagy a meleg, hogy semmi sem maradhat életben, így az északi és déli féltekék között nem lehetséges a kapcsolat[50].

            A Kr.e. 5. század második felének egyik legjelen­tő­sebb logográphusa HÉRODOTOSZ (Kb. Kr.e. 485-425) volt. Korának ő volt talán a legnagyobb utazója: a Földközi-tenger nyugati részének kivételével bejárta csaknem az egész ismert világot. Járt a Fekete-tenger kisázsiai partvidékén, Dél-Itáliában, Af­rikában a mai Tripoli környékén, Egyiptomban a Nílus első kataraktájáig (a mai Asszuánig) utazott, Mezopotámiában és a Per­zsa birodalomban pedig egészen a fővárosig, Susáig. Hérodotosz nem felfedező utazó, hiszen csupa olyan civilizált or­szágban járt, amelyről a görögségnek tudomása volt. Leírt azonban olyan információkat is, amelyeket nem saját maga látott utazásai során. Tudott a Niger létezéséről, amelyet nyugat-keleti folyásiránnyal jellemzett, és kro­kodilokkal népesített be. Ezek alapján arra gondolt, hogy a Niger a Nílus felső folyása. Héro­do­tosz ezen tévedését még sokszor ismétlik majd az ókor föld­raj­zosai. Bár csupa leírt, bejárt területen fordult meg uta­zásai alatt, ennek ellenére amit leírt, annak nagy részét előtte senki sem je­gyezte le. Ez alól csak a má­sik, már említett utazóval, Hekataiosszal tett kivételt, tőle né­hány dolgot átvett. A bejárt területek történel­mé­ről, néprajzáról, földrajzáról írt feljegyzései rendkívül fon­tosak, nélküle jónéhány ex­pedíció létezéséről nem len­ne tudomásunk. Ha természeti jelenségeket vizsgált, akkor szívesen vitatkozott korábbi szerzőkkel. A Nílus áradása kapcsán pl. logikusan cáfolta Thalész passzátszéllel kap­csolatos elméletét (Más terü­le­teken is fúj a passzát, még­sem nyomja vissza a folyók vi­zét, illetve a passzát néha kimarad, de a Nílus akkor is megárad!), de vitába szállt Anaxagorasszal is (Nem lehet az ok a hóolvadás, mert a Nílus forrása délen, meleg te­rületen van, ott pe­dig nem lehet hó!). Világképe hasonlított Thalészére, hiszen nála is korong alakú a Föld, ezen van az ovális alakban elnyúló oikumené, és az egészet az Okeánosz vize övezi. A Nap delelésmagasságának földrajzi szélességtől való igen nagy arányú függését azzal magyarázta, hogy a Nap aránylag nem nagy magasságban jár az égen, tehát az északibb területekről természetesen alacsonyabban látszik. A földkorong közepén, Lübia (ahogy a görögök Afrikát nevezték) déli részén, ahol a Nap mindig zenit közelében tartózkodik olyan nagy a forróság, hogy ott nem lakhat senki. Indiában is azért van olyan meleg, mert már nagyon közel van a forró övezetethez. Azt a jelenséget, hogy a Nap lát­szólagos pályája télen közelebb van a déli látóhatárhoz, azzal magyarázta, hogy a télen erős északi szél délebbre fújja a Napot.

            Az 5. században született, de már a 4.-ben halt meg HIPPOKRATESZ, aki az ókor legnagyobb orvosa volt. Neki tu­lajdonítják az orvosi eskü jelenlegi szövegét is. A le­vegőről, a vízről és a helyi körülményekről írt munká­já­ban az éghajlatnak és egyéb környezeti tényezőknek az em­ber testalkatára és életműködésére gyakorolt hatásaival foglalkozik és így a biológiai emberföldrajz legrégebbi művelője.

            A 4. században élt az ókori görögség talán legna­gyobb hatású gondolkodója, ARISZTOTELÉSZ (Kr.e. 384-322), aki a trákiai Stageiában született. Szülei orvosok voltak, és talán ezért volt olyan mély a természeti jelenségek iránti érdeklődése. 18 éves korától - 20 éven keresztül - volt Platon tanítványa. Kr.e. 343-ban lett II. Philipposz makedón uralkodó fiának, Alexandrosznak, a nevelője. Õk lettek a világtörténelem talán leghíresebb nevelő-tanuló párosa, hiszen Arisztotelész gondolatai évszázadokra meghatározták a filozófia fejlődési irányát, Alexandrosz pedig - Nagy Sándor néven - az egyik legnagyobb birodalmat hozta létre. Ez volt az az időszak, amikor a természettudomány egyre inkább kezdett elválni a filozófiától. Arisztotelész munkásságával az ókori görög filozófia eljutott csúcsaira, de különösen nagy Arisztotelész szerepe a tudományokban is: termé­szet­tudományos művei halála után mintegy másfél évezreddel, az arabok közvetítésével jutottak el ismét Európába. Műveinek egy része azonban átvészelte Európában a népvándorlás zűrzavarait és dogmává szilárdulva (és silányulva) beépült a keresztény egyház skolasztikus világképébe. Amikor - az arabok révén - munkássága más eredményei is megjelentek Európában, akkor munkái forradalmian újaknak tűntek, segítettek felrázni a tudományt tespedt állapotából, elő­í­téleteket szüntettek meg. Az arisztotelészi alapokon fej­lődő tudomány azonban néhány évszázad alatt meghaladta az ókori görög bölcselő tanait, de akkorára már gon­dola­tai ismét dogmaszerű tekintélyre tettek  szert, s egyre inkább akadályaivá váltak annak a fejlődésnek, amelyet éppen azok indítottak el[51]. Tudománytörténeti furcsaság, hogy pont Arisztotelész tanai merevedtek dogmává, hiszen saját korában a ő volt a dogmák egyik legnagyobb ellensége[52].

            Arisztotelész anyagról alkotott elképzelései meghatározóak voltak világképe szempontjából. Azt tartotta, hogy az anyagnak négy alaptulajdonsága van: a száraz és a nedves, valamint a meleg és a hideg. Két-két tulajdonság egyesülése hozta létre a négy őselemet: a levegőt (meleg és nedves), a vizet (hideg és nedves), a földet (hideg és száraz) és a tüzet (meleg és száraz). Elmélete szerint az őselemek egymásba átváltoztathatók, ha tulajdonságaikat megváltoztatjuk[53]. Ezek az őselemek, ill. ezek keverékei alkotják az anyagi világot, és így a Földet is, amely a világmindenség középpontjában van. Arisztotelész tehát a geocentrikus világ­ké­pet fogadta el, és a Földet gömb alakúnak tekintette. Felfogása szerint a két térítő között lévő forró égöv alkalmatlan az emberi életre, a sarkkörökön túl pedig a fagyott világ miatt nem élhetnek emberek, így csak a mérsékelt égöv lakható. Szerinte a déli mérsékelt égövön is vannak lakott világrészek, de azok ismeretlenek. (Itt jelent meg először az ismeretlen déli földrész gondolata, amely majd komoly szerepet játszik a 18. századi nagy felfedező utazásokban, pl. James Cook útjaiban.) Az északi mérsékelt égövben fekvő lakott világ Arisztotelész szerint nem kör alakú, mint azt a régiek hitték, hanem hosszan elnyúlik K-Ny-i irányban, így Héraklész oszlopai (Gibraltár) nem lehetnek messze a keleti végétől[54]. A lakott világ keleti végét Arisztotelész Indiánál húzta meg, déli határa a Szomáli-félszigetnél[55] és a Nílus menti nagy papiruszmocsaraknál, a nyugati az Atlanti-óceánnál és Britanniánál húzódott. A korabeli görögségnek - és így Arisztotelésznek is - csak nagyon kevés információja volt a hegységek elhelyezkedéséről, hiszen ritkán merészkedtek beljebb a kontinens belsejébe.

            Arisztotelész kortársai közül két püthagóreus (Pü­tha­­go­rasz követőit nevezték így), HIKETASZ és EKPHANTOSZ nevét is érdemes megemlíteni. A szicíliai Szürakuszaiból származó Hiketasz megsejtette azt, hogy a csillagos ég mindennapos körbefordulása csupán látszat, amely abból adódik, hogy a gömb alakú Föld forog a tengelye körül. Ez a megállapítás a tanítványa Ekphantosz révén jutott el HÉRAKLEIDÉSZhez, aki a Napot a Föld körül keringőknek, de a bolygókat a Nap körül keringőknek tekintette. Hérak­lei­dész ezen gondolata a Kr.u. 16. sz-ban kerül majd újra napvilágra, amikor a kopernikuszi világképet elvető nagy dán csillagász, Tycho Brache jut majd hasonló megállapí­tásra. (A mozgó Föld eszméje azonban az ókorban elszi­ge­telt maradt.)

            Az ókori görögség egyik leghíresebb utazója és "út­le­írás" írója a massziliai születésű PÜTHEÁSZ volt. Õ volt az az utazó, akinek talán a legtöbbet köszönhette a hellenizmus előtti földrajz. Felfedező útjait egyesek sze­rint még a Kr.e. 330 előtti években tette meg, mások szerint valamikor Kr.e. 325-320 között. Mindenesetre Pütheász vezette az első tudományos expedíciót. Arisz­to­te­lész kor­társaként nem sokkal előzte meg Makedó­ni­ai Alexandrosz hódító hadjáratait. Masszilia abban az időben már messzi tájakkal kapcsolatban lévő gyarmatváros volt. Vannak olyan kutatói vélemények, hogy Pütheász nem is önmagától indult hosszú, és nem is veszélytelen kuta­tóútjára, hanem a város bízta meg azzal, hogy keresse meg ÉNy-Európa ón­ban és borostyánban gazdag országait, és te­remtse meg ve­lük az összeköttetést. Már korábban is fu­tot­tak ki görög hajósok a Gibraltári-szoroson keresztül az Atlanti-óce­án­ra, de nagyobb utakra nem vállalkoztak a jelentős föníciai ellenállás miatt. Az ón és a boros­tyán tengeri szállításának monopóliuma a fö­níciai keres­kedők kezében volt, és így arra is lehetett számítani, hogy - akár erőszakos eszközök igénybevételével is - igyekeznek majd az út sikeres befejezését meg­gá­tol­ni. Pütheász északi útjának beszámolói - a Peri Okeanou (Az Oke­ánosz­ról) és a kettős címet viselő Periodosz és Periplosz című munkák - sajnos az idők folyamán elve­sztek. Te­vé­kenységéről még leginkább Sztrabónnál és Polybios-nál le­het so­kat olvasni,  de az értékelést megnehezíti az, hogy ők (hogy finoman fogalmazzunk) nem tartoztak a Pü­theász­ért lelkesedő emberek közé. Sztrabón Geógraphi­ká­já­ban lép­ten-nyomon találkozunk olyan kijelentésekkel, hogy "Py­theas ... a leghazugabb ember hírében áll". Sajnos ké­sőbb sokan szegődtek - főleg Sztrabón igen nagy tekintélye miatt - az ilyesfajta nézetek szószólói közé. Pütheásszal kap­csolatban, így rendkívül nehéz az útról biztos ada­to­kat közölni. Még azt sem tudjuk pontosan, hogy egy vagy több északi utat vezetett. Megfigyeléseit ócsárolták vagy lelkesen dicsérték kortársai. Most vizsgáljuk meg úgy az adatokat, mintha egy utat tett volna meg, hisz nem az utak száma, hanem a rajtuk szerzett információk tették kü­lö­nösen érdekessé a Massziliai görög kereskedő tevékeny­ségét.

            Pütheász Massziliából kiindulva indult el dél felé, az Ibériai-félsziget partjai mentén. Hajóival valószínűleg megállt Barzino[56] és Tarrako[57] kereskedő­városok­ban. Héraklész oszlopainak, vagyis Gibraltárnak, Massziliától mért távolságát 7000 sztadionra becsülte, Gibraltártól Cádizig 500 sztadionnak, onnan pedig a Sao Vicente-fokig 2500 sztadionnak. Komoly hiba volt ez, hiszen ilyen arányok mellett a félsziget nagyon elnyúlt K-Ny-i irányban. A tévedést valószínűleg a viharos tenger és az erős ellenszél miatt elnyúló utazási idő okozta. Pütheász Gadesből továbbindulva a Pireneusi-félsziget partjai mentén haladt észak felé. A mai Dél-Franciaországban valószínűleg kikötött a Gironde-torkolatnál. A Bretagne- és a Co­ten­tin-félsziget közti Saint Malo-i öbölben biztosan megfor­dult. Itt ugyanis van egy sziget[58], amely apály idején szá­razon közelíthető meg, és Pütheász említést tesz róla. A mai Bretagne vidékén élő keltákról szemléletes leírást közölt. Lejegyezte - és ez szokatlan a korabeli leírásoknál - az időjárás jellegét is (viharos, hideg, borús, de a tél enyhe). A további útja a brit főszigetet mellett vezetett, amelyet ő nevezett el Britanniának. A főszigetet valószínűleg a mai Kent tartománynál érte el[59]. Gnómonnal meghatározta a terület földrajzi szélességét is. Mivel Pütheász eredeti munkái elvesztek és csak más szerzők utalásai alapján következtethetünk tartalmukra, ezért ma is vitatott kérdés, hogy Britannia partjai mentén pontosan hogyan vezetett útja. A kérdéssel foglakozó kutatók egy része a Brit-szigetek keleti, más része pedig a nyugati partjai mentén történő utazást fogadja el. Jelenlegi ismereteink szerint valószínűbb a nyugati partok melletti útirány.

            Dél-Anglia partjai mentén haladva Pütheász partra szállt a Cornwall-félszigeten, az ón hazájában is. Itt hallotta először az Al­bion szót a kelta őslakóktól, amely név később a Brit-szi­getek jelölésére szolgált. A Bristoli-öbölben meghatározta a dagály magasságát[60]. A mai Ír-tengeren felha­józ­va felfedezte az Ír-szigetet (Ierne), majd a Hebridákat és az Orkney-szigeteket (Orkasz) is, és meghatározta Orkasz földrajzi szélességét. Útját folytatva elérkezett egy olyan helyre, amelyet egyesek a Shetland-szigetekkel azonosítanak, mások inkább Izlandot látják benne. Õ nem adott ennek a szigetnek nevet, de a későbbiekben a latin Ultima Thule elnevezés honosodott meg erre a területre. Innen visszafordulva ismét kérdésessé válik útiránya. Nem tudjuk, hogy átkelt-e az Északi-tengeren és dél felé haladva érte el a Jütland-félszigetet, vagy visszahajózott Britannia partjai mentén és úgy fordult keleti irányba. Mindenesetre eljutott Dániáig és a Skandináv-fél­szi­get legdélibb területeire is (ő még azt hitte, hogy szi­get), de az adatok alapján valószínű az is, hogy a Balti-tenger vizét is szelte hajója. Megtalálta tehát mind az ón, mind a borostyánkő lelőhelyeit[61] és sok értékes adattal bő­vítette a görögség világképét. Keleti útja feltételezhetően a Rigai-öbölben ért véget[62]. Megfigyelte az árapályt, amely az Atlanti-óceánon sokkal nagyobb (a La Manche egyes részein a 10-15 m-t is elérheti), mint a nyugodt vizű Földközi-tengeren (5-10 cm). Helyesen látta azt is, hogy ennek a jelenségnek az oka a Hold járása. Észrevet­te, hogy észak felé haladva egyre hosszabbak lesznek a nyári a nappalok, és a növényzet egyre szegényesebbé vá­lik. Õ volt az első görög, aki látott fehér éjszakákat, sőt minden bizonnyal átlépte az északi sarkkört. Való­szí­nűleg látott bálnákat is, hiszen beszélt a "tenger tü­de­jéről". Közlése szerint Thule környékéről azért kellett visszafordulnia, mert a levegő és a tenger "sűrűvé" vált ("megalvadt"). Valószínűleg ködbe keveredett, esetleg eleredt a hó és vízen úszó jégdarabokat is láthatott. Útján csillagászati meg­fi­gyeléseket is végzett, Hipparkhosz szerint sikerült pon­tosan megállapítania az északi pólus helyét. Õ volt az első a görögök közül, aki a mai értelemben használta az Oke­ánosz szót, nem pedig az addig megszokott mitikus fo­galomként. Britanniáról és Írországról megállapította, hogy ezek szigetek. Nagy-Britanniát meg is kerülte és a földrajtudományban ő vezette be a Kantion (Kent) nevet a sziget délkeleti részére. Felfedezte a Fríz-szigeteket is. Az általa felfe­de­zett "Thule", mint világvégi terület mibenléte már régóta viták tárgya. Mi­vel a Thule környéki tengerekkel kap­cso­latban a levegő és a víz besűrűsödéséről beszél (köd és uszadékjég), meg­em­líti a bálnákat, megemlíti a fehér éj­szakákat (sőt egye­sek az éjféli Napot is kiolvasni vélik a közvetítőkön ke­resztül ránk maradt megfigyelési anya­gá­ból), ezért azt tar­tom valószínűnek, hogy a kérdéses te­rü­let Izland lehe­tett. Az Észak-atlanti áramlás lényegé­ben jégmentessé te­szi a "nagy konkurens" norvég partvi­déket, így ott ezzel a jelenséggel nem találkozhatott vol­na. Õ volt az első, aki elég nagy pontossággal meg­mér­te Massziliának a földrajzi szélességét. Pütheász útja(i) (4-4. ábra) jelentősen kitágította(ák) a Föld felszínének azt a részét, amelyet a görögség átláthatott. Sokan - tu­datlanok és félműveltek - fordultak vele szembe, de sok neves tudós adott hitelt szavainak már az ókorban is.

            Ugyanebben az időben még egy expedíciót indítottak a Massziliai görög kereskedők. Ezt az utat EUTHÜMENÉSZ vezette. Õ Gibraltártól délre hajózott az Atlanti-óceánon és a Szenegál folyóig jutott el. Ezt kapcsolatba hozta a Nílussal és így tőle származik az a tévedés, hogy Nyugat-Afrikában van egy folyó, amely a Nílus egyik mellékága. Euthümenész tévedését az okozhatta, hogy a folyótorkolatba nyomuló dagály itt nagyon erős, és ezért az előnyomuló víztömeget úgy értelmezte, hogy itt nyomul be az Atlanti-óceán vize és a Nílus titokzatos árvizeiben jelentkezik újra. Arisztotelész ugyan megdönti ezt a furcsa véleményt, de ennek ellenére a Nigert egészen a 19. század közepéig a Nílus egyik mellékfolyójának tartották.

 

 

 

4.3.5 A hellenisztikus kor

 

 

            Pütheász útjai megnyitották a nagy ókori felfedező utaknak a sorozatát, amelyek elkezdődtek Makedónia fele­melkedésével  és hódításaival, majd folytatódtak a továb­bi hellenisztikus uralkodók alatt. Az ókori görög kultúra hirtelen az egész Közel- és Közép-Kelet térségében tör­té­nő gyors elterjedése NAGY SÁNDOR (Makedóniai Alexandrosz, uralk. Kr.e. 336-323) had­járatainak volt köszönhető. A Ma­kedóniát és a görög vá­rosállamokat egyesítő II. Phi­lip­posz (II. Fülöp) ma­ke­dón uralkodó fia az új világhatalom megteremtőjéhez méltó szellemi közegben nőtt fel. Ta­nító­ja, nevelője Arisz­tote­lész volt, akinek nyitott, minden iránt érdeklődő szelle­mét köszönhette. Amikor úrrá lett a görög városállamok zavargásain[63], akkor indította meg (Kr.e. 334) keleti hadjáratát. Kr.e. 331-ben megdöntötte a Perzsa birodalmat de még 324-ig folytatta hadjáratait birodalma kiterjesztésért. Amikor 324-ben visszatért Ba­bilonba és a várost birodalma központjává tette, akkor olyan nagy terület volt a kezén, amelyet addig még sosem birtokolt egyetlen ember.

            A hadjáratok lehetőséget adtak újabb felfedezésekre és a görög oikumené bővítésére is. A baktriai hadjárat (Kr.e. 329-327) lehetőséget szolgáltatott kutatóexpedíci­ók kül­dé­sére is, amelyek még a Iaxartészt (Szir-Darja) is elér­ték. Egy másik utazás Nagy Sándor ifjúkori barátja, NE­ARKHOSZ admirális nevéhez fűződik, aki természetesen el­kísérte az uralkodót indiai hadjáratára. A hadjárat so­rán ő lett a vezetője annak az expedíciónak, melynek az volt a feladata, hogy vizs­gál­ja meg, hogy az Indus tor­ko­lat­vi­dékén látott tenger összefüggésben van-e a Perzsa-öböl­lel. Nagy Sándor 80 nagy hajót és 2000 kisebb bárkát ácsoltatott Punjab (Pandzsáb) területén, és serege egy ré­sze az Indus vízi útját kihasználva, más részei szá­raz­földi útvonalon indultak dél felé. Az Indus-delta elfog­lalása után indította el Nearkhoszt tengeri útjára. Ne­arkhosz Kr.e. 325-324-ben az Indus torkolatából kihajózva eljutott a Perzsa-öbölbe, majd az Eufráteszen tovább Ba­bilonig. Nearkhosz egyik tisztje, ONESZKRITOSZ fedezte fel Ceylont. Ceylont a bennszülöttek Tamrapani-nak nevezték, Oneszkritosz pedig Taprabone-nak. Ettől kezdve egészen Vasco da Gama útjáig szerepel ez a nagy sziget a térképeken[64]. Ennek a hajóútnak a leírása csak ARRIANUS In­diá­ról szóló munkája (Kr.u. 2. sz.) révén maradt ránk. (Nagy Sándorral különben csak Susában, a meghó­dított perzsa fő­városban találkozott újra az admirális.) Egy másik vál­lalkozásban (Kr.e. 323) Nearkhosz azt a megbízatást kap­ta, hogy ku­tassa át Arábia területét és Föníciát. Fö­níci­án itt nem a már korábban meghódított anyaországot, hanem a gyarmatvá­rosokat kell érteni. Ezt az utat egy má­sik gö­rög uta­zó­val, ANDROSZTHENÉSZ-szel tette meg, sajnos azon­ban be­szá­molójuk csak töredékeiben maradt fenn. Ezen má­sodik vál­lalkozás eredményeinek felhasználására az ural­kodó halála miatt már nem kerülhetett sor. Nagy Sán­dor hódításainak volt még egy földrajzi eredménye: DI­KA­IAR­KHOSZ a felfe­de­zett új terü­leteket és az egész biroda­lom­ról szóló új in­for­mációkat (magának a birodalomnak a tér­képével együtt) felhasználta az Arisztagorasz-Hekataiosz-féle világtérkép kiegészíté­sére.

            A 6-4. században születtek olyan földrajzos munkák is, amelyek leginkább a jelenlegi útikalauzokkal hason­lít­hatóak össze. Ezek közül a legismertebb szerzője SZKÜLAX volt, aki nem tévesztendő össze az Indus hasonló nevű kutatójával. Szkülax eredeti munkájában Itália partjait írta le. Természetesen abban az időben voltak mások is, akik hasonló útikalauzokat írtak más vidékekről. Ezeket a munkákat aztán  a 4. sz-ban egybeszerkesztették, és ezzel megszületett egy olyan mű, melynek leírásai a teljes földközi-tengeri, a fekete-tengeri és a marokkói partvidéket felölelik. Az összeállításnak - a legismertebb szerző után - a szkülax nevet adták[65]. Megtalálható benne az egyes ki­kö­tők egymástól való távolsága, iránya, és a kereskedők ér­dek­lődésére számot tartó sok egyéb adat is (pl. mivel érdemes ott kereskedni). Karthágó pl. mint nagy kereskedelmi csomópont szerepelt a szkülaxban, hiszen négy nagy hajózási útvonal (egyiptom, szicíliai, szardínia-massziliai, atlanti-gibraltári) futott itt össze, ill. a jelentős szaharai karavánutak. Nagyon szemléletesen írták le a marokkói partokat, ill. az ott élő néger (vagy ahogy a görögök nevezték őket, "etióp") lakosságot. A szkülax elég keveset írt azokról a partokról, ahol csak kevés görög élt. Róma, amely akkor még nem túl jelentős városállam, szinte csak az említés szintjén szerepel benne. Ennél sokkal részletesebb pl. Dalmácia esetében, melynek partjain nagyszámú görög telepes élt abban az időben. A szkülax bebizonyítja azt is, hogy milyen keveset tudtak a görögök a partoktól távolabb lévő területekről. Pl. szerepel a könyvben az is, hogy a Duna két ágra szakad és egyik ága az Adriai-tengerbe ömlik. Mivel a Dunát Isztrosznak nevezték, ezért az Isztriai-félsziget neve valószínűleg ebből a hiedelemből ered. A Fekete-tengerről is elég kevés információt tudtak a szkülaxban összegyűjteni, és azoknak is jelentős része téves, pl. alaposan túlméretezték területét.

            Nagy Sándor halála után nem akadt senki, aki a nagy hadvezér örökébe lépve összetarthatta volna a birodalmat. Szinte még ki sem hűlt teteme, amikor már megkezdődtek hadvezérei között a civakodások az utódlás kérdése, majd a birodalom felosztása körül. A kirobbanó polgárháború eredményeképpen a birodalom részekre hullott, és 3 nagy ország mellett több kisebb jött létre belőle. A 3 nagy a következő volt: a Szeleukidák birodalma (ahol az egyik ve­zér, Szeleukosz és leszármazottai uralkodtak), nagy­já­ból a Közel- és közép-keleti területek, Makedónia (ahol egy másik vezér, Antigonosz és leszármazottai szerezték meg a hatalmat), többé-kevésbé az európai görög területek és Egyiptom (ahol egy harmadik vezér, Ptolemaiosz ala­pít­hatott dinasztiát). Ezek az államok hol egymással, hol a külfölddel vívtak kisebb-nagyobb háborúkat. A háborúkhoz szövetségeseket kereső és a béketárgyalásokra utazó, vagy a teljesen hétköznapi diplomáciai feladattal megbízott kö­vet­ségek adtak további lehetőségeket az információk bő­ví­tésére.

            I. Szeleukosz Nikator Kr.e. 302-291 között (mai szóval élve "rendkívüli és meghatalmazott") követként delegálta MEGASZTHENÉSZt Csandragupta (a már Indiával kapcsolatban említett Asóka nagyapja) indiai uralkodóhoz. Megbízatásának 10 éve alatt fontos információkat közölt Ceylonról, a Gangesz-síkságról és a tőle északra húzódó Himalájáról (Imaiosz). Jelentéseiben tudósította uralko­dóját, és így az utókort is, az indiai szokásokról, a köz­i­gazgatás­ról és a kasztrendszerről is. (Megaszthenész egyik legnagyobb problémája, hogy készpénznek vett minden mendemondát, minden mesét, és mint tényszerű adatokat ezeket is közölte. Ez nagyon lerontotta szavahihetőségét már a kortársai között is.) Más követ­járá­sok is voltak (pl. DÉIMAKHOSZ), de az általuk szállított információk szintén nagyon sok téves adatot tartalmaznak. Meg kell még emlé­kez­nünk PATROKLÉSZről, I. Szeleukosz király barátjáról, aki a Kaszpi-tavon állomásozó hajóhad parancsnoka volt, sőt Megaszthenészt is ő követte az indiai követség élén. Mint hivatásos katona és hajós ta­nulmányozta a Kaszpit, és ar­ra, az igaz nem helyes, megállapításra jutott, hogy a Kasz­pi az Északi-tenger egyik öble, így az Okeánosz ré­sze. Mondta ezt annak ellenére, hogy forrásaink szerint kör­be is hajózta a partjait. Egyes kutatók szerint az észa­ki Okeánosszal való összeköttetésnek, tengerszorosnak vélhette a Volga alsó folyását.

            Nagy Sándor birodalma a vezér halála után részekre bomlott, de a térség hellén szellemisége évszázadokra meg­maradt. A hellenisztikus korszak egyik legjelentősebb szellemi centruma a Nagy Sándor által alapított Alexand­ria volt, illetve annak híres könyvtára[66]. A könyvtár ve­ze­tője a 3. század végén ERATOSZTHENÉSZ (Kr.e. 275-194) volt. Sokan Eratoszthenészt tartották és tartják a föld­rajz tudományos megalapozójának. Sajnos nagy munkája, a Geographia nem maradt ránk, csupán közvetítőkön keresztül (pl. Sztrabón) ismerjük munkásságát. A "Földrajz" 3 kö­tetből állott. Az első kötet visszapillantás volt a föld­rajz múltjára. Ebben megállapította, hogy a tudomány nem Homérosszal kezdődött el, hanem Anaximandrosszal. A munka második részét manapság matematikai földrajz néven fog­lalhattuk volna össze: azaz a Föld alakjának, méreteinek és beosztásának tárgyalása. Ezen rész tartalmazta azt a saját mérését is, amellyel Eratoszthenész a Föld nagy­sá­gát szerette volna meghatározni. A Föld gömb alakúsága a görögöknek már teljesen természetes tény volt, de valós mé­reteit még nem tudták. Eratoszthenész megtudta, hogy a nyári napforduló idején Szüénében (a mai Asszuán) a kutak falának és a függőlegesen álló botnak pontosan délben nincs árnyéka, vagyis itt ekkor a Nap zenitben áll. Ugyan­ezen időpontban megmérte Alexandriában a Nap dele­lés­magasságának a függőlegestől való eltérését, és úgy találta, hogy ez 712', vagyis ennyi a két város szé­les­ségkülönbsége. Most már csak meg kellet mérnie a két vá­ros távolságát. (Egyes források szerint ezt úgy mérte meg, hogy leléptette egy emberrel, akinek számolni kellet a lépéseit, és a lépésszámból, valamint az ember egy lé­pés­é­nek hosszából kapta meg a keresett távolságot. Ez egy kissé hihetetlennek tűnik. Inkább úgy határozhatta meg a távolságot, hogy a Nílus-völgyi öntözéses földművelés kataszteri térképei alapján - amelyekhez, mint a könyvtár igazgatója, könnyen hozzáférhetett - határozta meg a két város távolságát.) Ezután már egy egyszerű aránypárral megkaphatta a Föld nagy­sá­gát. Eredményként 250.000 sztadiont kapott, amihez még a lehetséges hibák kiküszöbölésére hozzátett 2000 szta­di­ont. Ha az akkoriban igen elterjedt athéni sztadionnal szá­molunk, akkor eredményül 39690 km hosszúságú délkört kapott, ami a műholdas mérés értékét (40009,1 km) nagyon megközelíti (4-5. ábra). Ebben a részben tehát Eratosz­the­nész a Földet gömb ala­kú­nak írta le, és alkalmazta azt a be­osztást, amelyet ma is használunk: hosszúsági és pár­hu­zamos (szé­les­ségi) köröket. Tőle származik a térítők és a sarkkörök fogalma, az égövek beosztása és szigorú, geometriai meghatá­ro­zá­sa. A Geographia harmadik ré­szé­ben Eratoszthenész meg­szer­kesz­tette a lakott föld tér­ké­pét. Nyugaton határ­ként Héraklész oszlopait (Gibral­tá­ri-szo­ros), keleten pe­dig az Indiát északon határoló hegy­ség (Eurázsiai-hegység­rendszer vonatkozó tagjai) szél­ső hegye­it jelölte meg. A térkép középpontjában Nagy Sán­dor bi­ro­dalmának székhelye, Babilon (ill. a Folyóköz) állt (4-6. ábra). Fontos földrajzi munkássá­gában a tör­té­neti szem­lé­letre való törekvés is. Ismeri a földtörténet fogalmát, a Földet nem tekinti örök időkre állandónak. Pl. úgy gon­dolta, hogy korábban a Fe­kete-tenger nem volt kapcso­lat­ban a Földközi-tengerrel, idővel azonban megtelt vízzel, és Boszporuszon és Dar­da­nellákon át betört a Me­di­terrá­ne­umba.

            Eratoszthenész kortársa volt és szintén Alexandri­á­ban dolgozott HÉRON (Kr.e. 284-221) is, aki az első föld­méréstani könyvet írta Peri dioptras címmel. Ebben le­írta a földmérés műszereit és a különböző mérési fela­da­tok megoldásának módját[67].

            A hellenisztikus kor élénk szellemi pezsgését jól szemlélteti, hogy ekkor éltek és alkottak az ókor talán legnagyobb csillagászai, ARISZTARKHOSZ (Kb. Kr.e. 320-250) és HIPPARKHOSZ (Kb. Kr.e. 190-125) is. Arisztarkhosz volt, aki először felvetette, hogy a Föld kering a Nap körül, sőt ezt számításokkal be is bizo­nyít­otta, bár ezért a tanításáért egy bizonyos Kleanthesz istentelenséggel vádolta meg. Megpróbálkozott a Föld-Hold-Nap távolságok és az égitestek arányainak meghatározásával is.

            Bár Hippar­khosz inkább asztronómus-matematikus volt, mégis beírta nevét a földrajz történetébe. Hipparkhosz ugyanis egy nagy, három kötetre terjedő kommentárt fűzött Eratoszthenész Geogra­phi­á­já­hoz. Sajnos munkái nagyrészt elvesztek, így főleg Ptolemaiosz idézeteiből ismerjük tevékenységét, vagy legalábbis annak egy részét. A késő hellenisztikus kor jelentős föld­rajzosa volt a malloszi születésű KRATÉSZ (Kr.e. 2. sz.), aki földgömböt szerkesztett. Ezen a gló­bu­szon két egymásra merőleges "öv"-Okeánoszt helyezett el, ame­lyek a világot négy nagy kontinensre osztották. Ezek egyi­ke volt az, amely magában foglalta  Európát, Ázsiát és Líbiát (Afrika). A másik három kontinens a felté­tele­zett mellettlakók, ellenlábasok és ellenlakók kontinense volt. Látható tehát, hogy a kor nézeteinek meg­fe­le­lően osztotta fel képzeletében a Földet.

            Egyiptomban Nagy Sándor halála után I. Ptolemaiosz Szoter (uralk. Kr.e. 323-283) ragadta magához a hatalmat és megalapította a Ptolemaiosz-dinasztiát. Õ és utódai feltáratták a Vörös-tenger afrikai és arábiai partvonalait, leszámoltak a kalózkodással és kereskedelmi kapcsolatokat építettek ki Dél-Arábiával. A Kr.e. 2. században kísérletet tettek Afrika körül­hajózására is. Az út terve küzi­koszi születésű EUDOXOSZ fejében született meg. Eudoxosz VIII. Ptolemaiosz Eurgetesz (uralk. Kr.e. 145-116) szolgálatában állott, amikor megbízást kapott, hogy többedmagával utazzon el Indiába. Sztrabón szerint a visszatérő Eudoxosz teljes rakományát elrabolta az uralkodó. Eurgetesz halála után az új uralkodó - II. Cleopatra, aki mellesleg Eurgetesz özvegye volt - ismét Indiába küldte. Visszatéréskor - talán az északnyugati monszun - dél felé sodorta, és csak jelentős késéssel ért vissza Egyiptomba. Ekkor azonban az új uralkodó, Cleopatra fia, IX. Ptolemaiosz II. Szoter (uralk. Kr.e. 116-107) ismét kifosztotta. Eudoxosz megelégelte, hogy mindig elveszik javait és új úton, Afrika megkerülésével akarta elérni Indiát, hogy rakományát megtarthassa.

            Erre a gondolatra akkor jutott, amikor második útján a monszun dél felé sodorta. Ott kihalászott a vízből egy hajóorr-részletet, amelyen orrfiguraként faragott ló volt. Amikor a faragványt Alexandriában megmutatta néhány hajótulajdonosnak, ők azt mondták, hogy valószínűleg föní­ciai eredetű (pontosabban ga­de­si). Eudoxosz ebből arra következtetett, hogy Afrika dé­len nem érintkezik más kon­tinensekkel, vagyis ott is ten­ger veszi körül, tehát körülhajózható. Egyiptomba történő visszaérkezése után expedíciót szervezett a kér­dés felderítésére. Saját va­gyonát volt kénytelen fel­hasz­nálni, mert II. Szoter nem volt hajlandó támogatni vállalkozásában. Egy próbaút során eljutott a Földközi-tengerről Nyugat-Afrika partja­ira és ott olyan népeket ta­lált, amelyek ugyanazt a nyel­vet beszélték, mint a ke­let-afrikai őslakók. Ezen az útján egy nagy erdős szigetet is felfedezett. Visszatért Mauretaniába és Bogosz királyt - igaz sikertelenül - megpróbálta megnyerni támogatójának. Az újabb, most már véglegesnek in­du­ló útja tényleg az is ma­radt: soha többé nem tért vissza, valószínűleg vagy ottve­szett az úton, vagy Bogosz király ölette meg.

 

4.4 A Római birodalom

 

4.4.1 A birodalom és a tudomány kap­cso­la­ta

 

 

            A Kr.e. 2. század egy új világhatalom - Róma - fel­e­melkedésének időszaka volt. Róma lakói a legenda szerint a gö­rög támadás után tengeren menekülő trójaiak voltak. Talán van valóságmagva a legendának, hiszen az etruszkok, akik Észak-Itáliában éltek és jelentős szerepet ját­szot­tak a római kultúra felemelkedésében, említést nyertek III. Rámesszu diadal­obe­liszk­jének feliratai között[68]. Ró­ma fa­lait, ismét csak a legenda szerint, egy farkasszuka gon­dozta testvérpár, Romulus és Remus kezdte építtetni. Ro­mulus az építkezés közben megölte testvérét és ő lett a város első királya. (A várost a hagyomány szerint Kr.e. 753-ban alapították.) A kicsiny városállam hosszú év­szá­zadokig háborúskodott szomszédaival és lassan felülemel­kedve maga alá gyűrte őket. Amikor a felemelkedő város Kö­­zép-Itália legerősebb hatalma lett megkezdte az egész félsziget meghódítását. Ebben a legnagyobb akadályt a dél-itáliai görög városállamok jelentették, amelyek Pürrosz vezetésével komoly véráldozat árán, de ideiglenesen meg tudták állítani Róma előrenyomulását ("Pürroszi győ­zelem"). Végül Róma mégis felülkerekedett, és ezután már nem jelentett neki komoly nehézséget a - Pó alföldje nélküli - teljes félsziget megszállása (Kr.e. 275 körül). Ezzel a hét dombon felépített város már a 3. században a Nyugat-Medi­terráneum je­len­tős hatalmává vált.

            A terjeszkedő Róma természetszerűen került összeütközésbe a korszak legnagyobb kereskedelmi hatalmával, Karthágóval. Az első pun háborúban (Kr.e. 264-241) Róma megszerezte az uralmat a gabonatermő Szicília, majd rövidesen rá Szardínia és Korzika felett is. Karthágó, hogy pozícióit megerősíthesse, megkezdte az Ibériai-félsziget eddig még feltáratlan és lényegében ismeretlen belső területeinek megszerzését[69]. Itt a punok nemcsak jelentős anyagi eszközökhöz jutottak[70], de a félsziget keltiber őslakóiból jelentős haderőt is fel tudtak állítani. A karthágóiak ekkor tárták fel a félsziget DNy-i részét. Hannibál Kr.e. 220 körül egészen a Duero középső szakaszáig nyomult előre, és addig ismeretlen területekről szerzett információkat. A második pun háború (Kr.e. 218-201) idején, az ilipai csata (Kr.e 207) után, Róma az összes ibériai pun birtokra rátette a kezét. Még Gades - a legfőbb ibériai pun kereskedelmi központ - is behódolt Rómának[71]. Ezzel Róma ellenőrzése alá vonta a Gibraltá­ri-szorost és az atlanti kereskedelem irányításának jogát. Karthágó - Afrikán kívüli birtokaitól megfosztva - elvesztette nagyhatalmi szerepét. Az egykori nagyhatalom a kegyelemdöfést a harmadik pun háborúban (Kr.e. 149-146) kapta meg, amikor Scipio Minor bevette és a földig romboltatta a várost. Helyén Africa néven provinciát alapított, amely aztán az egész földrész névadója lett.

            Róma csillaga igazán a pun háborúk megnyerése után emel­­ke­dett fel. Karthágó pusztulása (Kr.e. 146) után lénye­gé­ben nem ma­radt olyan állam a mediterrán térségben, amely a siker re­ményében szállt volna szembe a római légiók tá­madá­sá­val. Róma fokozatosan kiterjesztette hatalmát a Föld­közi-tenger egész partvidékére, így az itteni helle­nisztikus államokra is[72]. A terjeszkedő Római Birodalom te­rü­lete leg­nagyobb kiterjedése idején magába foglalta Eu­ró­pában Bri­tannia és Germánia egy részét, Galliát, His­pá­niát, az Al­pok területét, Pannóniát, Dáciát és a Balkán-fél­szigetet, Ázsiában Kisázsiát, Szíria egy részét, Pa­lesztínát (sőt Traianus alatt Mezopotámia és Örményország jelentős ré­szét is) és Afrikában Egyiptomot, valamint a mai Líbia, Tunézia, Algéria és Marokkó partmenti területeit. A Római Birodalom területi súlypontja már nem Ázsiában volt, mint az addigi nagy birodalmaké, hanem Európában, amely egy északi és nyu­gati irányú eltolódást jelentett. Róma tehát egy euró­pai súlypontú mediterrán birodalmat épített ki. A biro­da­lom részei közötti közvetlen összeköttetést a Mare Nos­trum (a "Mi tengerünk"), vagyis a Földközi-tenger ha­jó­zá­si útvonalai szolgáltatták. A távol fekvő szárazföldi pro­vinciák megközelítése a remekül megépített úthálózat létrehozásával vált lehetségessé. A fénykorában a Kaszpi-tótól és a Perzsa-öböltől az Atlanti-óceánig nyúló biro­dalom mindent a kormányzásnak, a közigazgatásnak, és a rabszolgaanyagot szolgáltató, új területeket meghódító, majd az azokat védelmező hadsereg szempontjainak rendelt alá.

            A birodalom katonai jellege és a közigazgatási szem­pontok elsődlegessége kihatott a római tudomány fejlő­dé­sére is. Az adott légkörben, ahol az állandóan növekvő ál­lam­terület irányítása és új területek meghódítása je­lezte igazán a törekvő ifjak értékét, természetszerűen már a beiskolázáskor is erre helyezték a hangsúlyt. A bi­ro­dalom légköre nem kedvezett a régi görögökéhez hasonlí­tó elmék fejlődésének. A pragmatikusan gondolkodó római tudósok nem abban látták a tudomány fejlődésének útját, hogy újabb és újabb elméleteket állítsanak fel, mint tet­ték azt a görögök, hanem megvizsgálták, összevetették a ko­rábbi tudósok megállapításait és így kívánták a pon­to­sabb információkat megszerezni, a hibásakat kiszűrni. A tudományra is tehát egy egyfajta hivatalnokszellem nyomta rá a jegyeit. Sok volt ezek között a tudósok között a gö­rög származású is, de ők is hasonlóan gondolkodtak, mint kortársaik. A hellén idők sziporkázó gondolatai, nagy meg­ismerései és megsejtései véget értek, az új kor a rendszerező elméknek kedvezett.

 

 

 

 

4.4.2 A római földrajz kibontakozása

 

 

            A köztársaságkori római földrajz első említésre mél­tó műve egy görög származású, de lélekben rómaivá vált tu­dós  munkája: POLYBIOS-é. Polybios görög arisztokrata családból származott, és akkor került Rómába, amikor a sa­sos római légiók elfoglalták Hellászt. A rómaiak tú­szo­kat szedtek a legelőkelőbbek családjaiból, főleg fiata­lo­kat, akiket Rómába vittek, és így kényszerítették a gö­rög­ség vezetőit uralmuk elfogadására és a nép féken tar­tására. Természetesen ezek a fiatalok megfelelő elbánás­ban részesültek, iskolába járatták őket és sokan kö­zü­lük magas római méltóságokat is elnyertek. Polybios Ró­má­ban teljesen a világhódító birodalom hatása alá került, olyannyira, hogy amikor sok év múlva visszatért hazájába, akkor a római szenátus őt bízta meg Hellász kormány­zásá­val. Polybiost nem is földrajzos­ként, hanem történészként ismeri a tudomány, hiszen új műfajt teremtett a tör­té­net­írásban, a világtörténetet. Az eredetileg 40 kötetes vi­lágtörténeti munkájából csupán az első 5 könyv maradt fenn teljes egészében, a többiből csak kivonatok, töre­dé­kek állnak rendelkezésünkre. A Polybios-féle világtör­té­net egy irányt jelölt ki a történelem, és így az embe­ri­ség számára is: Róma világuralmának megvalósulását. A föld­rajz ezen a munkán belül mint a történelem segéd­tudo­mánya jött számításba. Mivel a 40 kötetnyi anyag gyakori földrajzi kitérőkre kényszerítette volna, ezért egy kö­tetben, állítólag a 34.-ben foglalta össze ezeket az információkat. Sajnos ez a kötet nem maradt fenn. Azok a töredékek, amelyek alapján Polybios földrajzi munkásságát minősíthetnénk, elég szegényesek. Polybios, ellentétben Era­tosz­thenésszel, elvetette a földrajz fizikai, asztronómiai és geo­metriai alapjait, és munká­sságá­ban, melyet leíró földraj­zi­nak minősíthe­tünk, gazdasági, politikai, katonai, állam­szervezési szemponto­kat tartott elsődlegesnek. Ismerte Hannibál útját az Alpokon keresztül[73], és ér­de­kes leírást közölt a hegységről. Részt vett Publius Cor­nelius Scipio Africanus Aemilianus Paulus Numantinus[74] ol­da­lán a harmadik pun háborúban, egyes források szerint ő jegyezte le Karthágó el­foglalása után a Herkules- (vagy Baal-) templom faláról a Hanno expedíciójáról készített feljegyzéseket, majd még ott megbízást kapott ÉNy- és Ny-Afrika felkutatására. (Az sem véletlen, hogy Scipio éppen őt bízta meg, hiszen az egyik legjobb barátja volt.) A szá­razföldi és tengeri ex­pedíció eredményeit leíró mun­ká­ja azonban szintén elve­szett, csupán Plinius tudósításai azok, amelyek alapján tudunk erről az útjáról. Az útról, amely Kr.e. 145-144 körül volt, Plinius kevés konkrétummal szolgál. Ny-Afrika sok néptörzsét felsorolta, de az utazás konkrét eredményeiről nem beszélt. Lényegében csak annyit közölt az útról, hogy Polybios elérte a Bambotosz-folyót[75] és a Heszperiosz-hegyfokot[76]. Mivel Polybios-nal nem sikerült jövedelmező kereskedelmi forrásokat kiépítenie[77] nyugat-afrikai útján, ezért újabb expedíciók nem követték őt ezen a területen. Észak-Afrika atlanti-óceáni partvidéke eltűnt a római világ szeme elől, és ezen a helyzeten nem változtatott semmit Mauretania[78] Kr.u. 40 körüli meg­szállása sem, bár II. IUBA (Kb. Kr.e. 25-Kr.u. 25) Mauretania utol­só jelentős királya, aki ifjú korában túszként került Rómába és ott is nevelkedett, földrajztudósnak is kiváló volt. Uralkodásának derekán több felfedező utazást tett, és egészen a Kanári-szigetekig hatolt. A hét sziget közül hatot pontosan le is írt.

            Az ókori földrajz sajátos képviselője POSZEIDÓNIOSZ (Kr.e. 135-51). Bár a Római Birodalom felemelkedésének ide­jén élt, mégis ő tekinthető a talán utolsó hel­lenisz­tikus földrajzosnak. Rodosz szigetét, ahol élt, ugyanis akkor még nem szállta meg Róma, tehát még a régi kör­nye­zetben tölthette életét. Földrajzi érdeklődését megala­pozta az is, hogy nagyon sokat utazott. Mint követ be­jár­ta Itáliát, Galliát, Ibériát és Észak-Afrika egy részét. A nyitott szellemű Poszeidónioszt szinte inspirálták ezek az utazások arra, hogy földrajzos munkákat írjon. Sajá­tossága Poszeidóniosznak, hogy számára földrajz nem tá­jak, vidékek gondos jellemzése, hanem világmagyarázat, ta­lán ő volt az első, aki a földrajzot filozófiának tar­totta. Sajnos munkái elvesztek, így nézeteiről csak olyan fennmaradt írásokból alkothatunk képet, amelyek vele vi­tatkoznak.

            A római földrajzosok ismeretei az Észak-Atlantikumról - egészen Britannia meghódításáig sokkal szegényesebbek voltak, mint a föníciai vagy a görög utazóknak. Ennek több oka is van. Egyrészt a római hajósok nem szerették az Atlanti-óceánt a maga nagy dagályával és viharaival, sokkal jobban kedvelték a barátságos Földközi-tengeri utakat, így a pun háborúk győzelmei után nem a római, hanem a görög hajósok vették át a Cornwall-i ón szállításának feladatát a föníciaiaktól. Másrészt a Kr.e. 1. században viszonylag gazdag ónlelőhelyeket fedeztek fel Hispániában, így Cornwall elveszítette régi kereskedelmi jelentőségét. A jelek szerint római expedíció csak egy ízben jutott el Cornwall-ig. Sztrabón beszámol egy bizonyos PUBLIUS CRASSUS[79] útjáról, aki valamikor Kr.e. 96-93 között tette (volna) meg ezt az utat, mint Hispania Uterior helytartója. Tény azonban az, hogy Britannia Iulius Caesar hadjáratáig ismeretlen, titokzatos országnak számított.

            Földrajzi szempontból is figyelmet érdemel CAIUS IU­LIUS CAESARnak (Kr.e. 100-44) a De bello Gallico commentarii (A galliai hadjá­rat­ról szóló beszámoló) című, a galliai hadjáratot feldolgozó műve. Caesar Kr.e. 58-50 között hódította meg a rómaiak által gallusoknak nevezett kelták egész szárazföldi országát. Ezen munkának a hét könyvében Caesar nemcsak a hadjárat eseményeivel is­mer­teti meg olvasóját, hanem a gallok gazdasági, társa­dalmi, te­le­pülési viszonyaival is. Caesar munkája bemu­tatta Róma számára a frissen meghódított provinciát, ugyan­akkor ér­tékes forrása lehet a nyugat-európai te­lepü­lésszerkezet ku­tatóinak is. Politikailag és földrajzilag igen fontos fölfedezése volt Caesarnak a Rajna. Később (a Dunával együtt) ez a folyam alkotta a birodalom határát. Caesar két ízben (Kr.e. 55 és 53) kelt át a Rajnán, de csak rövid ideig tartózkodott ott. Azonban ő gyűjtötte az első megbízható adatokat a folyó túlsó partjáról és lakosairól. Õ nevezte el azt a területet Germaniának és a lakóit germánoknak[80]. Ez az időszak azonban már a köztársaság válságának, a császárság kialakulásának kora Rómában.

 

 

4.4.3 Földrajztudomány és felfedezések a császárság korában

 

4.4.3.1 Sztrabón

 

            Ezen zaklatott időszak legjelentősebb, egyben talán az egész ókor legismertebb (ha nem is legnagyobb) föld­raj­zosa SZTRABÓN  (Kr.e. 63 körül-Kr.u. 19), aki Kisázsiában, a pon­tu­szi Amaseia városában szü­letett. Õ már Róma alattvalójaként nőtt föl, hisz hazáját épp születésének időszakában foglalták el a ró­mai csapatok. Sztrabón nagy mintaképe Polybios volt, annyi­ra, hogy megírta 44 könyvben a "Polybios után tör­tént dolgokat". Ez a műve csak töredékekben maradt fenn, de megmaradtak 17 kötetes "földrajzi feljegyzései" (Geog­raphika hypomnemata). Sztrabón ebben a művében a la­kott világ leírására törekszik. Az első két kötet inkább ma­tematikai földrajz jel­legű, de meg kell jegyezni azt, hogy ez nála sokkal alacsonyabb színvonalú, mint volt a korábbi földrajzosoknál. (Sztrabón min­dig hadilábon állt a matematikával...) Műve ezen fejezetei­ben Eratoszthenész, Hipparkhosz, Poszeidoniosz eredményeit veszi vizsgálat alá, és többször összeveti egymással ill. bírálja elő­deinek munkáit. Itt mond véleményt Polybios földrajzi gondolatairól is. Bár, főleg Eratoszthe­nészt, keményen bírálta, azért elismeri, hogy "... vitatkozni ... Eratoszthenésszel, Hip­parkhosszal, Poszeidoniosszal, Polybiosszal s hasonló látókörű emberekkel azonban gyönyörű­ség".

            A Geographika többi könyve a "lakott Föld" leírása, amely nagyjából, de nem kizárólagosan, a Római Birodalommal azonosult művében; a 3. kötet Hispania és a környékbeli szigetek; a 4. Gallia-Britannia-Hibernia-Thule-az Alpok és népei; az 5-6. Italia-Sicilia és a szigetek; a 7. Germania és a Rajna vidéke-Illyria, Pannonia és a Duna vidéke, Ion- és Adriai-tenger, valamint a Balkán; a 8-10. Hellász és Kréta; a 11-16. Ázsia (Parthiával és Indiával) és Ciprus és a 17. Libia-Mauretania-Numidia-Karthágó-Aithiópia-Egyiptom le­í­rását tartalmazza. Sztrabón Geographika-ája sajátos hangulatú mű. Egy­részt érde­kes, bár legtöbbször nem helytálló megál­lapí­tásokat von le az egyes népek és a természeti környezet viszonyáról, vagyis alapvetően determinista álláspontra helyezkedik. A determi­nizmus hibájába a földrajz tör­té­nete folyamán sokan beleestek, és abba is, ami Sztrabón má­sik nagy bűne: az alapvetően helyes, érdekes és értékes információkat tartalmazó művek sokszor inkorrekt bí­rá­la­ta. Nagyon szemléletes példája ennek a maga­tartásnak a Pütheász-féle beszámolókhoz való viszonya. Szinte érthetetlen, hogy mi alakította ki benne ezt az elutasító vi­szonyt Pütheásszal szemben, hiszen ő már (állítólag) nem olvas­ta Pütheászt eredetiben. Nem igazán titkolt ellenszenvvel és szin­te sznob felülemelkedéssel utasítja el megállapításainak nagy részét. Némelyek úgy vélik, hogy szakmai féltékenységből vagy irigységből írt ennyi rosszat Pütheászról. Nagyon fontos azonban munkája abból a szem­pontból, hogy forrásainak egy je­lentős része, pl. Era­toszthenész műve, elveszett, így Sztrabón alapján le­het csak  következtetni más korábbi ókori tudósok ered­mé­nyeire. Sztrabón afféle igazi "szobatudósként", nagy olvasottságával és rendszerező képes­ségével a római tudomány prominens képviselőjének tekinthető. Feltűnő, hogy milyen ritkán és szűkszavúan említi utazásait, bár művében egy helyen azzal dicsekszik, hogy más földrajzosok között egy sincs, aki akkora távolságokat utazott volna be, mint ő[81]. Bejárta szülőhazáját Pontuszt, Kappadokiát, bizonyíthatóan járt Korinthoszban, Itáliában, Korzikán, Szardínián, Elbán, Szicíliában, Egyiptomban és hajózott a Níluson. Ennek ellenére nagyon ritkán hivatkozik saját tapasztalataira. Elítélően nyilatkozik a korábbi görög útleírásokról - a logográfiákról - is, és tökéletlennek minősíti ezeket, mert "...nem használták föl kellőképpen a tudománynak és a csillagászatnak idevágó ered­ményeit". Kicsit furcsa ez a kijelentés a csillagászatból amúgy is gyengélkedő Sztrabóntól...

            A földrajzot Sztrabón a gondolkodó-képesség fejlesztésére szolgáló tudománynak tekinti, de - hasonlóan Polybios néze­tei­hez - a legfontosabb feladatának az államok kormányzásához nyúj­tott segítségét tekinti. Külön kiemeli a hadvezérek és had­járataik szerepét az oikumene megismerésében. A tudomány leg­fon­tosabb szempontjának a célszerűséget tekinti. Ebből is lát­ha­tó, hogy mennyire eltávolodott a görög Sztrabón gondolkodása a korábbi görög bölcselők nézeteitől és világosan előtűnik, hogy Sztrabón "csak" születését tekintve görög, valójában azon­ban már tipikus római tudós.

            Érdekes, hogy a folyóvíz munkájával kapcsolatban nagyon jó megfigyeléseket tett. Az ő térképén jelent meg először a "Seres", a "selyemhordók" neve, messze Indiától keletre! Mun­ká­jának igazi ér­téke azonban a pótolhatatlan gondolatok legalább részle­tes megőrzésében van.

 

 

4.4.3.2 A tudomány fejlődése és az oikumené bővülése Sztrabón után

 

            Sztrabón kortársa volt egy olyan római, aki szintén fontos szerepet játszott a földrajz fejlődésében: MARCUS VIP­SANIUS AGRIPPA (Kr.e. 63-12). Agrippa Octaviusnak, a ké­sőbbi Augustus császárnak ifjúkori barátja, majd az egyik legsikeresebb hadvezére volt. A földrajzzal ez a katona-politikus úgy került kapcsolatba, hogy Iulius Caesar föl akar­ta méretni a birodalom egész területét. A munka Caesar halálának évében kezdődött el, de Augustus uralkodásának idején folytatták le lényegében az egészet. Agrippa, akit a felmérés végrehajtásával bíztak meg, azonnal megkezdte az anyaggyűjtést[82], sőt állítólag előzetes mérések alapján meg­kezdte a világtérkép megrajzolását is. Agrippa, mint afféle "római típusú tudós" 20 évi kemény, szisztematikus munkával gyűjtötte az adatokat, de befejezni így sem tud­ta nagy művét. Agrippa halála (Kr.e. 12) után másoknak kellett végső formába önteni a térképet. Az általa megálmodott térkép sajnos nem maradt fenn, csupán leírásokból, utalásokból értesülhettünk róla. Az Agrippa-féle térképezés azért na­gyon jelentős, mert sokan ebben látják az összekötő kap­csot Ptolemaiosz és Hipparkhosz munkái között, valamint a birodalom közigazgatására is jelentős hatást gyakorolt. Agrippa munkássága után a Római Birodalom vezető tiszt­ségviselői közül sokan kaptak nagy pontosságú térképeket. Ezek a térképek segítették a hadvezéreket csapataik gyor­sabb mozgatásában, valamint az állami hivatalnokokat és adószedőket a birodalom területén belüli utazásaikban. Eze­ket a kis méretű, jól használható térképeket itinerá­ri­umoknak nevezték. Eredetiben ezek sem maradtak ránk, de fennmaradt egy majdnem teljes másolat róluk, amelyet Ta­bu­la peutingeriana[83] néven ismeretes. Ez a kb. 7 m hosszú és 30 cm  széles pergamen tekercs, igaz hiányosan, a Ró­mai Birodalom és a peremterületek úthálózatát ábrázolja Britanniától Kínáig. Az egyes helyek közötti távolságokat római mérföldekben adták meg, és ezek jelentőségét különféle jelekkel mutatták be. A hegyeket kis kúpokkal, az erdőket fákkal ábrázolták.

            Az Augustus hatalomra kerülését megelőző polgárháborúk alaposan kimerítették Róma kincstárát. Ezért vetődött fel a gazdagságáról híres Dél-Arábia[84] megszállásának gondolata. Kr.e. 25-ben Augustus megbízta AELIUS GALLUSt, hogy vagy Róma "barátaivá" tegye őket, vagy igázza le a területet. Gallus Cleopatris[85] kikötőjéből indult el. Már a kiindulási helyszínt is rosszul választotta meg, mivel Berenice kikötője sokkal közelebb volt Dél-Arábiához, mint Cleopatris. Az expedíció elejéről Sztrabón azt írja, hogy már a tengeri úton - szerencsétlenség folytán - több hajó elveszett és a sereget betegségek (pl. skorbut) támadták meg. Hosszú, kb. 5-6 hónapos pihenőre volt szükség, és csak azután tudtak tovább indulni. A sivatagi menetelés fokozatosan felőrölte a római sereget. Mintegy 50 nap múlva jutottak el az első lakott településekre, és két nap járóföldnyire megközelítették a "Fűszerországot", de Saba bevételére már nem gondolhattak. A visszavonulás közben fellépő nehézségek tovább fokozták a veszteségeket. Egyiptomba csak a sereg töredéke jutott vissza. Sztrabón szerint csupán 7(!) ember esett el harcban, a többi a kegyetlen klíma, a véget nem érő vándorlás és a betegségek áldozata lett. Gallus sikertelen útjának köszönhetően Róma letett Dél-Arábia megszállásának gondolatáról, és Belső-Arábia a 20. századig ismeretlen maradt.

            A Kr.e. 12 és Kr.u. 9 közötti időkben szerezték meg a rómaiak a germánok által lakott terület egy jelentős részének földrajzi információit. Az egész Kr.e. 12-ben kezdődött, amikor CLAUDIUS NERO DRUSUS, (Augustus egyik mostohafia) parancsnoksága alatt végig­ha­józtak a Rajnán, majd az Északi-tenger partja mentén ke­letre a Weser torkolatáig[86]. Hajói itt megfe­nek­let­tek, így szárazföldön folytatta útját, elérte az Elbát és a folyó mellett indult vissza a birodalomba. (Itt ölték meg a germánok, ill. más forrás szerint a lova vetette le a 29 éves hadvezért és abba halt bele.)

            Szintén nagy jelentőségű volt az a flottamanőver, amelyik során TIBERIUS, Augustus másik mostohafia, majd később utóda, végighajózott a Jylland-félsziget partjai mentén (Kr.u. 5 körül) és az Oslo-fjordban fejezte be északi előrenyomulását.  A következő években a rómaiak - egészen a Teuto­bor­gi-er­dőben bekövetkezett katasztrofális vereségükig (Kr.u. 9) - a had­járatok során feltárták a Germán-alföld nagy ré­szét és eljutottak Dél-Skandináviába, a Skane-félszi­getre is. Itt hallottak először a Balti-tenger északi ré­szének ter­mé­szeti viszonyairól is.

            A rómaiak földrajzi ismereteit déli irányban nagy mér­tékben növelte LUCIUS CORNELIUS BALBUS hadvezér, aki Kr.e. 19-ben behatolt a mai Líbia belsejébe, eljutott a elfoglalta a Karthágótól délre fekvő Gadames oázist, majd továbbhaladva Fezzán területén a Dzserma oázist. Ezzel a fegyverténnyel biztosította Róma számára a Szaharán át Szudán felé húzódó karavánutak egyi­kének ellenőrzését.

            Róma déli irányú inspirációi ki­fejeződnek abban is, hogy SEPTIMUS FLACCUS, Africa provincia helytartója, (Kr.u. 70 körül) és IU­LIUS MATERNUS katonai expedíciója (Kr.u. 100 után) ugyanebben a térségben mé­lyen a Szahara belsejébe jutott, valahova a Tibeszti-hegy­­ség környékére. Innen továbbindulva Iulius Ma­ternus elérte a Csád-tó vidékét és Szudánt, Sep­ti­mus Flaccus pe­dig az "etiópok országát". Szudánon itt nem a mai államot kell érteni hanem a Szaharától délre eső tájegységet, és nem tiszta az sem, hogy a rómaiak mely néger törzseket nevez­ték abban az időben "etiópok"-nak.

            A rómaiak több felfedező utat vezettek a Nílus völ­gyébe, ill. abból kiindulva. A Kr.u. 1. században megis­merték az Etióp-magasföldet, az Atbara folyót és a Kék Ní­lust is. Kr.u. 56-ban a rómaiak újabb felfedezőket in­dítottak útnak Afrika belseje felé. NÉRÓ császár (37-68, uralk. 54-68) megbízta két magas rangú katonáját, hogy ha­józzanak fel a Níluson egészen annak forrásvidékéig. Kí­séretül és védel­mül egy légiót is melléjük rendelt. Az ex­pedíció mélyen dél felé haladt a Fehér-Níluson. El­ju­tottak a Bahr-el-Gha­zal (Gazella-folyó) torkolatához és átküzdötték magu­kat azon a mocsárrengetegen, amelyben 650 km-es hosszú­ságban szinte elvész a Nílus. Csupán a mo­csa­ras térség utáni vízeséses szakaszról fordultak vissza. Ezek a zu­ha­tagok az É.sz. 5-án vannak! A csapat vezetői Néró neve­lőjének, Lucius Seneca[87]-ának, számoltak be út­juk­ról. A Seneca-által feljegyzett beszámolót aztán az idő­sebb Pli­nius őrizte meg az utókor számára, amikor for­rás­munkaként használta fel.

            A Kr.u. 1. század általunk ismertebb földrajzosai kö­­zé tartozott egy hispániai születésű geográfus: POM­PO­NI­US MELA. Lényegében csak azt tudjuk róla, hogy feltehe­tőleg Hispániában született, mivel művében feltűnő rész­letességgel foglalkozik Hispániával (talán azért, mert a szülőföldje) és hogy valamikor a század közepe táján élt (talán Claudius császár korában), mert egy ízben úgy beszélt Britanniáról, mint nemrég meg­hó­dított területről. Munkája Chrorographia vagy De situ or­bis[88] címen ismeretes. Rendszeres, rövid földrajzi munka ez, lényegében hasonlít Sztrabón művéhez, csak van egy nagy különbség: Sztrabón munkája sokkal komolyabb, mint a néha fantasztikus meséknek is hitelt adó Mela-áé. A Chro­rographia valószínűleg korábbi szerzők műveinek "össze­ol­lózott" változata helyenként súlyos tárgyi tévedésekkel. Mela művében pl. a Duna két ágra szakad és az egyik az Ad­riába ömlik, Germániát az Alpok veszik körül stb. Ér­de­mei közé tartozik, hogy elég pontos leírást közöl az Ibé­riai-félsziget nyugati partjairól.

            Az 1. század legnagyobb természettudósa az idősebb PLINIUS volt, aki a Vezúv Kr.u. 79 augusztus 24-én kezdődő kitörése al­kal­má­val vesztette életét[89]. A katasztrófáról unokaöccse, az if­jabb PLINIUS[90] számolt be Tacitushoz, a híres római tör­té­netíróhoz írt levelében. A levél alapján nagy pon­tos­ság­gal rekonstruálhatjuk az ese­ményt. Plinius a vulkán ki­törésének idején a kör­nyéken pihente ki fáradal­ma­it (mai fogalommal élve nya­ralt), de amikor a katasztró­fa­helyzet előállott, mint nyugalmazott állami tisztségvi­se­lő reaktiválta önmagát és átvette a mentési munkálatok irányítását. A mentési mun­kák alatt halt meg. A levél alapján állapították meg azt is, hogy az idősebb Pliniust nem a vulkáni gázok fojtották meg, mint régebben gondol­ták, hanem az átélt izgalmak valószí­nűleg szívrohamot vál­­tottak ki a már nem fiatal férfiban és ez lett a vesz­te. Ezt mi sem bi­zo­nyít­ja jobban mint az, hogy amikor meghalt más emberek is voltak mellette, de mindenki életben ma­radt, csak ő nem. Az idősebb Pli­nius a "római típusú" tu­dósok közé tartozott. Ez nem is csoda, hiszen már nem is romanizált görög, hanem latin származású volt. Önálló meg­figyelést, kísérleteket nem vég­zett, de hangyaszor­ga­lommal gyűjtötte adatait és ha­talmas olvasottsággal rendelkezett. A Historia natu­ra­lis című művében kb. 540 szerzőtől idéz, köztük sok  olyan tudóstól, akinek munkái nem maradtak ránk. A mű megírása mintegy két évtizedig tartott. Ehhez kb 2000 forrásmunkát használt fel és kb 20.000 természettudományi témát dolgozott ki. Ez a tény teszi igen érdekessé és értékessé Plinius műveit. Pl. szinte csak Pliniusra támaszkodva alkothatunk képet a Néró korabeli Nílus-expedícióról. Ugyancsak Plinius említi először azt, hogy a Jütland-félszigettől északra hatalmas nagy szigetek vannak, mint pl. Scandia és Nerigos[91]. Sokszor igen naivan elhitte távoli utazók csodákról és szörnyekről szóló meséit is.

            Plinius beszámolt egy bizonyos HIPPALUS[92] indiai út­já­ról (Kr.e. 100 körül). (Tudjuk, hogy az első görög, aki Indiába hajózott a már korábban említett Eudoxosz volt.) Plinius közlését meg­e­rősítik más források is (pl. "Pszeudo Arrianus"), sőt azt is elmondják, hogy Hippalus használta először a medi­ter­rán hajósok közül a délnyugati monszunt India megkö­ze­lí­tésére, és a visszafelé vezető úton ő hajózott először az északkeleti passzáttal. A dél­nyu­gati monszun hajózási jelentőségének felismerése olyan fon­tos volt, hogy az Indiai-óceánon hajózó mediterrán ha­jósok ezután ezt a szelet hippalosznak nevezték. Hippalus a monszunnal ÉK-Afrikából közelítette meg Indiát, ke­resz­tül az óceánon. Indiában Kelet-Ázsiáról is gyűjtött in­for­mációkat, és itt értesült egy "Thinae" nevű vá­ros(?)­ról. A Thinae név valószínűleg Kínát jelenti[93], mert Hip­pa­lus információi szerint innen származik a selyem.

            Kr.u. 60 - mások szerint 30, megint mások szerint 90 - körül született a Periplus maris  Erythraei című mun­ka. (Az biztosnak tűnik, hogy az 1. században ke­let­ke­zett.) Szerzője isme­retlen, valószínűleg az Indiai-óceánon hajózó görög kereskedők egyike. A mű útikalauz jellegű, szó van benne az Indiai-óceán szélviszonyairól, tengeráram­lá­sairól, a kikötők ada­tairól, hasonlóan Szkülaxnak a Föld­közi-tengerről írt munkájához. Azért utal a cím az Erit­reai-tengerre, mert az ókorban így nevezték az Indiai-ó­ceánt. A Periplus alap­ján megállapíthatjuk, hogy a ró­mai­aknak ekkor már viszonylag sok és pontos adata volt az északkelet-afrikai és dél-ázsiai partvidékekről. Többek kö­zött Plinius a Pe­riplusból merítette a Hippalusra vo­nat­kozó adatainak je­lentős részét is.

            Kr.u. 78-85 között GNAEUS IULIUS AGRICOLA, a történetíró Tacitusnak az apósa hódította meg Bri­tan­ni­át. Agricola hosszú hadjárata alatt tárták fel a rómaiak a brit fősziget területének túlnyomó részét, tengeri úton a sziget tényleges nagyságát és az Ír-tengeren hajózva Írország kiterjedését.

            Nagy fontosságú volt az 1. és 2. század fordulóján a tyrosi születésű MARINUS tevékenysége. (Ismét egy görög, és természetesen a neve helyesen Marinosz. Az ő nevét Ptolemaiosz latinosította.) Térképészként ő alkalmazott először négyzetes fokhálózatot, vagyis olyan vetületet, amelyen a szélességi és hosszúsági körök egymásra merő­le­gesek, a lépéshosszúságuk is egyforma, és mind egyenesek. Térképészeti vizsgálódásai keretében sok hely földrajzi szélességét is meghatározta.

            Marinus tudósított három görög származású (de róma­i­nak tekinthető) tengerészről, akik Kelet-Afrika egyenlítői tájaira vetődtek. Közülük a legfontosabbnak DIOGENÉSZ út­ja tekinthető. Diogenész hajóját Kr.u. 100 körül - Indiából visszatérőben - egy vihar a Guardafui-foktól délre sodorta, valahová a zanzibári partok közelébe. A helyi lakosságtól értékes információkat szerzett a területről, sőt, egyes kutatók szerint partra szállt és behatolt a kontinens belsejébe is. Talán az ő beszámolója nyomán tudott Ptolemaiosz a Hold-hegységről, vagyis a Ruwenzoriról, "amely hótömegei táplálják a Nílus tavait". Ezen a tájon is megjelentek te­hát Róma alattvalói, és beszámolhattak a Ki­li­mandzsáró és Kenya létezéséről, valamint a nagy tavakról is.

            Marinus feljegyzései tesznek említést egy bizonyos ALE­XANDROSZ nevű görög kereskedő expedíciójáról is, aki Egyip­tomból elindulva eljutott a kínai határ közelében lé­vő Kattigara városába. Ennél az esetnél tehát bizo­nyít­ható, hogy római alattvaló kínaiakkal került kapcsolatba. Már korábban szó volt róla, hogy kínai források említést tesz­nek római követek érkezéséről, ugyanakkor érdekes, hogy római források nem szólnak ilyen követségekről. Kí­nai források szerint a 2. században egy, a 3.-ban kettő ró­mai követség fordult meg Kínában. Mivel ezekről a ró­ma­iak nem tudnak, arra kell gondolnunk, hogy mind Kínát, mind Rómát jól ismerő harmadik országbeli kereskedők ad­ták ki magukat követeknek azért, hogy jogtalan előnyöket szerezzenek maguknak.

            A birodalomtól keletre fekvő területek megismerése csupán kereskedelmi szempontból volt igazán jelentős Róma számára. Mivel az olyannyira keresett luxuscikkek (selyem, fűszerek, illatszerek, őszi- ill. sárgabarack stb.) a közvetítők révén csak komoly drágulás után érték el a birodalom piacait, ezért Róma érdekelt volt a közvetítő kereskedelem csökkentésében. Ez viszont csak új, addig nem ismert kereskedelmi utak feltárásával vált volna lehetségessé. Katonai megoldásokra - amelyeket a rómaiak annyira szerettek - itt nem lehetett gondolni. Ennek több oka is volt: az egyik - és tegyük hozzá a kisebbik jelentőségű ok - az volt, hogy az irdatlan nagy távolságok miatt a területek pacifikálása és stabil kézben tartása megoldhatatlan feladat lett volna. A másik, igazán nyomós ok az volt, hogy Róma, valamint India és Kína között olyan katonai hatalmak jöttek létre, amelyek képesek voltak megállítani az addig győzhetetlen légiókat. Az egyik ilyen nagyhatalom a Parthus Birodalom[94], a másik a Kusán Birodalom[95] volt. A Kusán Birodalom erői azonban - az állam földrajzi elhelyezkedése miatt - nem kerülhettek közvetlen kapcsolatba Róma hadseregével, ugyanis közöttük helyezkedett el a Parthus Birodalom. Róma legnagyobb keleti kiterjedését Traianus császár uralma alatt érte el. Ekkor - időlegesen - Kr.u. 114-117 között római fennhatóság alá került Mezopotámia, és ekkor hódította meg Róma a kaukázusi népeket is. A Traianus után következő Hadrianus császár azonban már kénytelen volt a mezopotámiai hódításokat feladni, hogy stabilan megvédhesse a birodalom határait. A meg-megújuló parthus-római háborúskodások tehát ebben az irányban nem jártak eredménnyel.

            A 2. század első felének neves történésze volt COR­NELIUS TACITUS, akit mint a Germania szerzőjét geográ­fusnak és etnográfusnak is nevezhetünk. A Germania sokban hasonlít Iulius Caesarnak a galliai hadjáratról írt mű­véhez. Tacitus nemcsak a germán törzsekről írt, hanem em­lítést tett a Visztulától keletre eső területek lakóiról is, akiket ő finneknek nevezett.

 

 

4.4.3.3 Ptolemaiosz

 

 

            A 2. század legnagyobb földrajztudósa KLAUDIOSZ PTO­LEMAIOSZ (90-161) volt, aki egyben az ókori geográfia leg­­jelentősebb rendszerezője is. Egyiptomi születésű gö­rög volt (neve helyesen Claudios Ptolemaios), és műveit is görögül írta. A földrajz mellett a csillagászatban is a legnagyobb ókori rendszerező tudós volt. Híres munkája, a Megalé syntaxis mathematiké a geocentrikus világkép elvi alapjait és "bizonyítékait" foglalja össze. Mivel csak arab fordításban maradt ránk, ezért inkább az "Al Mageszt"[96] címen ismeretes. Ptolemaiosz (és Arisztotelész) munkájának töredékei képezték e középkori geocentrikus világkép alapját.

            Legjelentősebb földrajzi témájú műve a Geógraphiké hyphégészisz, amely a földrajztudomány to­vábbi fejlődésére rendkívül nagy hatással volt. (A cím ma­gyarul azt jelenti, hogy "bevezetés" vagy "útmutató" a földrajzhoz.)[97] Ptolemaiosz munkája az a mű, amelytől sokan a rendszeres földrajztudományt számítják. Nála a földrajz szó szerint a Föld lerajzolása, azaz geó-graphia volt. Műve bevezetőjében megkülönbözteti egymástól a földrajzot (geographia), a tájleírást (khrórographia) és a hely­raj­zot (topographia). A fogalmak tisztázása után kitért ar­ra, hogy a térképeket úgy kell elkészíteni, hogy a azok alapján minden lényeges információ leolvasható legyen az adott területről. Adatai forrásaként megjelöli a régebbi utazók útleírásait, de rendkívül fontosnak tartja a geo­metriai és csillagászati  méréseket. A 8 kötetes Geo­gra­phika ezek szellemében íródott. Az első 7 kötetben fel­so­rolta az akkori lakott világ 8000 legfontosabb helysé­gé­nek és egyéb jelentős pontjának nevét, és közülük kb. 400-nak a földrajzi szélességét és hosszúságát is. Az utolsó kötet arról szól, hogyan lehet világtérképet szer­keszteni 26 lapon. (4-7. ábra)

            Az egyes lapok szerkesztésénél megfe­lelőnek tartotta a Marinus-féle négyzetrácsos vetületet, de az össze­fog­la­ló világtérkép készítéséhez az ál­tala feltalált kúpvetü­letet alkalmazta. In­dok­lásként azt mondta, hogy a meri­di­ánok átmennek egy kö­zös ponton, a sarkponton, a szélessé­gi körök viszont egy­mással párhu­za­mosak. Az egy pontban találkozó meridiánok és a párhu­za­mos szélességi körök Ma­rinus módszerével nem rajzolhatóak fel, erre a kúpvetület alkalmas. Érdekesség, hogy a pár­hu­zamos (szélességi) kö­röket Ptolemaiosz nem a 360 fokos fokhálózat alapján osz­totta be. Mivel a koor­di­náták meg­határozásában igen nagy szerepe volt (és van) az idő­mé­résnek, ezért a felosztás alapja is az idő lett, pon­to­sabban az egy évben leg­hosszabb nappal, vagyis a nyári nap­for­du­ló nappalának időtartama. Ott húzta meg az első párhuzamos kört, ahol a leghosszabb nappal pontosan negyedórával több, mint 12h. A másodikat ott, ahol már 12h30m, a har­madikat ahol 12h45m és így tovább. A 15. és 16. kör kö­zöt­ti átme­nettől már 30 percnek veszi a távolságot, sőt a  19., 20. és 21. párhuzamos körön az időtartam növekedése már egy óra.

            Ptolemaiosz a Geógraphikében a földrajzi pontok ko­or­dinátáit Marinus mérései alapján tüntette fel. Ma­ri­nus­tól főleg a szélességi adatokat vette át, a hosszú­ságok meg­határozását ő maga végezte el. A hosszúság-meghatározás időmérésen alapul, ám igen nagy probléma, hogy Ptolema­iosz korában még nem voltak megfelelő időmérő szer­keze­tek. Emiatt Ptolemaiosz kénytelen volt a tá­volságokat ér­vé­nyes hosszmértékegységekben, sztadionokban meghatároz­ni, és aztán ezeket a távolságokat az irányok figyelem­be­vételével átszámítani hosszúsági fokokra. Ptolemaiosz a földfelszíni távolságadatokat kereskedőktől, hajósoktól szerezte meg. Ezek az információk azonban nem voltak pon­tosak. A hiba egyrészt abból adódott, hogy távolságmérő szerkezetek sem voltak, így az adatok nagy része becs­lé­sen alapult. Másrészt a hibaszázalékot növelte az is, hogy a kereskedők alaposan el is túlozták az adatokat. Ezen túlzásoknak szubjektív és objektív oka is van. A szubjektív tényező az, hogy már akkor is szerettek az em­berek nagyokat mondani, túlozni. Az objektív tényező vi­szont az, hogy szóban azért nyújtották meg a távol­sá­go­kat, mert így nehezebbnek, kockázatosabbnak tűnt az áru szállítása, és így többet lehetett érte kérni. Pto­lema­iosz tévedései között nagy szerepe van annak is, hogy nem a Föld valós méreteiből indult ki, amikor számításait el­végezte. A Föld kerületére vonatkozó adatok közül nem Era­toszthenész elég pontos eredményét fogadta el, hanem a már korábban említett Poszeidónioszét, aki csupán 180000 sztadionban határozta meg a délkörök és így az Egyenlítő hosszát is. Poszeidóniosz nyomán tehát Ptolemaiosz sokkal kisebbnek gondolta a Földet, mint amilyen az valójában. Erre a kisebb gömbre vetítette rá a megismert világ ké­pét. Ez a kép É-D irányban a gömbbel arányosan csökkent, K-Ny irányban viszont megnyúlt. A nyúlás abból adódott, hogy ebben az irányban Ptolemaiosz a tényleges nagysággal arányosan vetítette rá a lakott világ képét. Sőt! Mivel a hajósok, kereskedők már eleve felnagyított adatokat kö­zöltek vele a kelet-nyugati távolságokról, ezért még a va­lóságosnál is hosszabb lett az ilyen irányú kiterjedés. Ezt a túlzott nyúltságot hibás mérések is megerősítették. Kr.e. 331. szeptember 20-án volt egy holdfogyatkozás, ame­lyet Karthágóban, és az asszíriai Arbelában is megfi­gyeltek. Arbelában a jelenséget naplemente után 5, Kar­thágóban 2 órával látták. A városok hosszúság­kü­lönb­sé­ge tehát 3 óra, vagyis 3*15=45. A valóságos érték ezzel szemben 34, vagyis az ókori tudósok 11-ot tévedtek, mé­rési pontatlanságuk több mint 32%! A nagy hibaszázalék okát a pontatlan időmérésben kell keresnünk, hiszen az ókori órák (homokóra, vizet csepegtető szerkezetek) a leg­nagyobb jóakarattal sem nevezhetőek pontosnak. Ennek köszönhető, hogy az adatokat pontosnak vélő Ptolemaioszt az említett mérések eredményei megerősítették nézeteiben. Térképén tehát egy sokkal kisebb Földön egy sokkal na­gyobb Eurázsia helyezkedik el. Ezen tényezők együttesének köszönhető, hogy pl. a Földközi-tenger Ptolemaiosznál 62 hosszúsági fok kiterjedésű, szemben a valós 42 fokkal. Ptolemaiosz ennek megfelelően az egész ismert lakott világ hosszát 72800 sztadionban adta meg[98].

            A kisebb méretűnek elfogadott Földön hosszabban elnyúló "la­kott világ"  képe azt sugallta a későbbiekben, hogy sok­kal kisebb a nem ismert, feltáratlan terület, mint azt korábban gondolták. Ptolemaiosz ezen tévedései fontos szerepet kapnak majd a nagy földrajzi felfedezések idő­szakában. Akkoriban Ptolemaiosz elfeledett műve ismét ismertté vált. A térkép szerint a "lakott világ" nyugati és keleti vége között csak egy viszonylag keskeny tengernek maradt hely[99]. Ez a félrevezető adat csábította útjára Kolombuszt.

            Ptolemaiosz egy másik tévedése szintén nagy jelen­tő­ségű volt a felfedezések szempontjából. Az ókori világ­szemléletben nagy jelentősége volt az egyensúlynak, a har­móniának, a szimmetriának. Mivel Ptolemaiosz úgy vél­te, hogy az északi félgömbön a kontinensek az uralkodóak, ezért a szimmetria jegyében feltételezte, hogy a déli félgömbön is hasonló a helyzet. Ptolemaiosz szerint te­hát délen is a szárazföldek az uralkodóak a tengerekkel szemben, és elhelyezkedésük is arányos. Szakított tehát a régi, mitikus Okeánosz fogalommal. Úgy tartotta, hogy az Indiai-óceán egy nagy beltenger, amelyet délen egy még fel nem fedezett földrész (terra incognita), vagy más­kép­pen az ismeretlen déli föld (terra incognita aust­ra­lis) határol. Ezt a terra australis-t sokáig keresték a ku­ta­tók, felfedezők a 16-18. században. Ahogy egyre nagyobb részét ismerték meg a déli félgömbnek, úgy zsugorodott össze ez a feltételezett kontinens. Először Ausztráliát vélték annak, aztán Új-Zélandot. Végül megtalálták a vé­szesen összezsugorodott déli föld helyén az Antarktiszt, és a nagy déli föld ábrándja szertefoszlott.

 

 

4.4.3.4 Róma oikumenéje Ptolemaiosz korá­ban

 

 

            Ptolemaiosz, mint korának legműveltebb földrajzosa a la­kott világ egészének bemutatására törekedett a Geó­gra­phi­kában. De mit értettek akkor a lakott, a megismert vi­lágon, meddig terjedtek a virágkorát érő Római császárság földrajzi ismeretei? A mediterrán térség, a Brit-főszi­ge­t (a Grampian-hegységtől északra terjedő területekig), az Orkney- és Shetland-szigetek, az Ír-sziget és az Északi-tenger kontinentális part­vi­déke ismert volt. Ismerték a Balti-tenger partjait is nagyjából a Visztula torkolatá­ig. A Balti-térségben folytatott flottamanővereik (Ti­be­rius uralkodása alatt Kr.u. 4-6-ban) megismertették velük Dél-Skandináviát is. A Római birodalom eu­ró­pai provinciái és a velük ha­tá­ros területek - Gallia, Ger­mania, Pan­no­nia, Dacia - ter­mészetesen ismertek vol­tak. A Cseh-me­den­ce meghódítására tett kísérleteik és Claudius Drusus út­jának következményeképpen ismerték a Cseh-medence és az Érc­hegység területét, a Kárpátok északi vonulatait és az El­ba teljes hosszát is. A ger­maniai hadjáratok eredmé­nye­képpen a Német-rögvidéket is többször feltárták.

            A mai Ukrajna jelentős területei is ismerősek voltak számukra, pl. a Dnyepert Borysthen néven említi Ptole­ma­iosz. A Kaszpiról tudták, hogy önálló, a világtengerrel össze nem függő állóvíz. Ptolemaiosz térképén szerepelt a Volga és a Don is, Rha illetve Tanais néven. Az Azovi-tenger erősen felnagyítva Meotis néven található meg. A térkép erős kelet-nyugati nyúlása miatt Hispania kiugrik délnyugat felé, a Balti-tenger pedig túlságosan közel ke­rül a Mediterráneumhoz, főleg a Meotis környékén. Ázsi­á­ban az ismeretek jóval szegényesebbek voltak. Az eredeti méreténél jóval kisebbként feltünteti ugyan az Aralt, de a Szir- és Amu-Darja (vagy ahogy Ptolemaiosz nevezi őket az Oxus és Iaxartes) a Kaszpi-tóba ömlik. Az Arab-fél­szi­get elég pontosan szerepel a térképen, de India már tor­zult, Ceylon pedig túl nagyra sikerült. A Délkínai-ten­ge­rig még elég elfogadható az ábrázolás, de itt a partvonal délnek fordul, híven Ptolemaiosz azon álláspontjához, hogy az Indiai-óceán beltenger. Ebből tisztán látszik, hogy Ptolemaiosznak és kortársainak fogalmuk sem volt a ke­let-ázsiai partvidékről. Szerepelt viszont a térképén a selyemút és a Pamír is, amelyen áthaladt. Kína kör­nyéké­nek ábrázolásában viszont sok a bizonytalanság. Ha jobban belegondolunk, akkor a térképen kettő Kína is szerepel:

            1. A rómaiak a kínai selyemkereskedőket "seres" né­ven emlegették, és Ptolemaiosz térképén van egy ország, melyet "Serecia"-ának nevez. Még a fővárosát is feltün­te­ti "Sera metropolis" név alatt, sőt a koordinátáit is köz­li. A ptolemaioszi koordináták elég pontosan el­ta­lál­tak egy kisvárost, amely a nyugat felé haladó karavánutak kiindulópontja volt.

            2. Sereciától délre Ptolemaiosz bejelölt egy másik or­szágot is "Sinae" néven, amely elnevezés egész jól meg­felel a pliniusi "Thinae"-nek, a mai "China"-nak, vagyis Kínának. Ennek az országnak is feltüntette a fővárosát ("Sina Sinarum"), amely a megadott koordináták alapján azonos - a már korábban említett Alexandrosz által elért - Kattigarával. A fentiekből jól látható, hogy a Kelet-Á­zsiáról szóló információi nem voltak a legpontosabbak.

            Afrika is szerepel Ptolemaiosz világtérképén. Kelet-Afrika partjait elég jól ismeri, de dél felé már fan­tá­zi­ájára és ismert alapkoncepciójára (az Indiai-óceán beltenger) tá­maszkodva húzza dél, majd kelet(!) felé a part vonalát, hogy bezárja a kört az Indiai-óceán körül. Ezzel ellen­tétben a Nílusról, és annak forrásvidékéről meglehetősen jó információi vannak. Szerinte a Nílus tavakból ered va­lahol a Hold-hegyek környékén. (Emlékezzünk a Diogenész-féle információkra!) Valóban, a Nílus fő forrásága a ke­let-afrikai tavakból (pl. Viktória) ered. A Holdhegység ta­lán a Ruwenzori, bár a Viktória-tótól délre fekvő terü­leteket az "Unyamvezi=Hold országa" néven is szokták em­legetni. Mivel ezeket az információkat csak a 19. század kö­zepén sikerült az utazóknak pontosítani, ezért Pto­le­maiosz adatai addig a legpontosabbak voltak. Tudta azt is, hogy a Nílusnak van egy másik ága is, amely szintén egy tóból ered (a Kék-Nílus az etiópiai Tana-tóból). Pto­lemaiosz Nílusra vonatkozó állításait az expedíciók nagy­részt igazolták! Sokkal kevésbé ismerte Afrika nyugati partjait, innen kb. annyi információja volt, amennyit a fö­níciai hajósok gyűjtöttek össze.

            Nagyság szerint jól rangsorolta a kontinenseket: a leg­nagyobb Ázsia, a második Afrika és a legkisebb Európa. Világképében a geocentrikus elvet fogadta el, és csil­la­gászati munkáiban is ezt alkalmazta. Lényegében Ptole­ma­ioszt tekinthetjük az  ókor utolsó, és talán a legnagyobb földrajzosának. Az általa elkészített térkép eredetije ugyan elveszett, de olyan pontos leírást közölt meg­raj­zo­lásáról a 8. kötetben, és olyan egyértelmű információkat adott meg hozzá az első hét kötetben, hogy halála óta na­gyon sokan és nagyon könnyen rekonstruálni tudták tér­ké­pét.

            Ptolemaiosz halála után a földrajz - mint tudomány - erőteljes hanyat­lásnak indult. Bár születtek még új munkák[100], de a rendszerezésre, anyaggyűjtésre képes, de az önálló felfedezésekre szinte képtelen római tudományos élet nem nevelt ki az elődökhöz hasonlítható egyé­ni­sé­ge­ket. A 4. századtól uralkodóvá váló keresztény vallás pedig az addigi szabadabb szellemi életet is letörte, és mint totalitárius ideológia, a nézeteivel ellentétes eredményeket feledésre, vagy éppen megsemmisítésre ítéltette. De ez az emberiség (és a földrajz történetének) már egy  új sza­kasza, a középkor (és a középkori tudomány) időszaka lesz...

 

A használt fontosabb földrajzi nevek jelenlegi megfelelői

 

 

Anhszi = Perzsia (kínai)

Bábili = Babilon (akkád)

Bambotosz-folyó = Szenegál-folyó (görög)

Barzino = Barcelona (föníciai)

Berütusz = Bejrút (föníciai)

Borüszthenész, Borysthen = Dnye­per (görög)

Cleopatris = Szuez (görög)

Eritreai-tenger = Indiai-óceán (latin)

Gadir, Gades = Cádiz (föníciai)

Héraklész oszlopai = Gibraltári-szo­ros (görög)

Heszperiosz-hegyfok = Zöld-fok (gö­rög)

Hold-hegység = Ruwenzori (görög)

Huangcse = Madras(?) (kínai)

Iaxartész = Amu-Darja (görög)

Ierne = Ír-sziget (kelta)

Isztar, Isztrosz = Duna (görög)

Ji-pen-kuo = Japán (kínai)

Jopoti = Szumátra (kínai?)

Kantion = Kent (kelta)

Kasszitéria = Brit-fősziget (Ón-szi­ge­tek) (görög?)

Kuangcsou = Kanton (kínai)

Líbia, Lübia = A Nílustól nyugatra elte­rülő területek, ill. egész Afrika (gö­rög)

Masszilia = Marseille (görög)

Mauretania = Marokkó és Ny-Algéria (latin)

Melkart oszlopai = Gibraltári-szo­ros (fö­níciai)

Neapolisz = Nápoly (görög)

Nerigos = Norvégia (latin)

Ofir, Ophir = DNy-Arábia(?), In­dia(?), Ceylon(?), Massawa város környé­ke(?), Masonaföld(?) (föní­ci­ai)

Orkasz = Orkney-szigetek (görög)

Oxus = Szir-Darja (görög)

Punt, Pouni = A Zambezi és Limpopo alsó szakasza között elterülő un. Ma­so­naföld (egyiptomi)

Rha = Volga (görög)

Saba = Jemen (latin)

Scandia = Skandinávia (latin)

Sentu = India (kínai)

Seres, Seretia = Kína (latin)

Sung-ling = Pamír (kínai)

Szidon = Şaydâ (föníciai)

Szüéné = Asszuán (görög)

Tacsin = Római Birodalom (kínai)

Tanaisz = Don (görög)

Taprabone = Ceylon (görög)

Tarrako = Tarragona (föníciai)

Tiaocse = Kisázsia(?), Közel-Kelet(?) (kínai)

Türosz = Şur (föníciai)

Türasz = Dnyeszter (görög)

 

Irodalomjegyzék

 

 

A kultúra világa 10. kötet (1964) (Közgazdasági és Jogi)

ARISTOTELES - Ta meta ta fyzika - Metaphysica (Logos)

BAINES, J. - MÁLEK, J. (1984) Az ókori Egyiptom atlasza (Heli­kon)

BURTON, Rosemary - CAVENDISH, Richard - STONEHOUSE, Bernard (1994) Nagy felfedezők utazásai (Magyar Könyvklub)

CHOLNOKY Jenő (1932) A Föld megismerésének története (Singer és Wolfner Irodalmi Intézet Rt.)

Felfedezések - The Times atlasz (1993) (Akadémiai)

HARMATTA János (1949) Mitikus orientáció nyomai a görög föld­rajzi világképben (Antiquitas Hungarica 1949. évi II. évf. 1-2. sz.)

JÄGER Péter (1991) Filozófiatörténet I-II. (Katolikus Hittudo­mányi Főiskolai jegyzet)

KLINGHAMMER István-PÁPAY Gyula-TÖRÖK Zsolt (1995) Kartográfiatörténet (Eöt­vös)

KRÄMER, Walter (1977) A világ csodái - Földünk korai felfe­de­zé­sei (Kossuth)

MAGIDOVICS, I. P. (1961) A földrajzi felfedezések törté­nete (Gon­dolat)

MARJAI Imre (1986) Felfedezések könyve (Móra)

MARÓTH Miklós (1980) A görög logika Keleten (Akadémiai)

MENDÖL Tibor (1953) Bevezetés a földrajzba (Egyetemi jegyzet)

MILETICS Péter (1991) Az ókori Oikumene, földrajzi fel­fe­dezése az ókorban (egyetemi szakdolgozat - JATE TTK)

PLINIUS, Caius Secundus - A természet históriája (Kriterion)

RITOÓK Zsigmond (1973) A görög énekmondók (Akadémiai)

RITOÓK Zsigmond - SARKADI János - SZILÁGYI János György (1968) A görög kultúra aranykora (Gondolat)

SARKADI János (1991) A görög föld őstörténete (MBE kiadás)

STRABÓN - Geógraphika (Gondolat)

SZABÓ Árpád - KÁDÁR Zoltán (1984) Antik természettudomány (Gon­dolat)

UNGER János (1992) Bevezetés a térképészetbe (JATE TTK egyetemi jegyzet)

TARI Endre (1993) Földrajzi felfedezők (Unió)

TELEKI Pál (1917) A földrajzi gondolat története (A szerző kiadása)

VARGA Domokos (1973) Õs napkelet (Móra)

VARGA Domokos-VEKERDI László (1977) Európa születése (Móra)

 

Tartalomjegyzék

 

1. Bevezetés............................................................................................................................ 1

2. A természeti népek földrajzi ismeretei................................................................................... 3

3. Az ókori Kelet népei............................................................................................................ 9

3.1 Az ismeretektől a tudományig................................................................................. 9

3.2 Egyiptom........................................................................................................................... 14

3.3 Mezopotámia......................................................................................................... 21

3.3.1 Sumer és Akkád..................................................................................... 21

3.3.2 Babilon................................................................................................... 24

3.4 Perzsia................................................................................................................... 26

3.5 India...................................................................................................................... 29

3.6 Kína...................................................................................................................... 32

3.6.1 A kínai állam és tudomány kezdetei......................................................... 32

3.6.2 Szárazföldi felfedezőutak és hadjáratok a Kr.e. 3. sz. végétől................... 34

3.6.3 Tengeri utazások..................................................................................... 42

3.7 Kréta..................................................................................................................... 44

4. A mediterrán népek földrajzi ismeretei az ókorban................................................................ 49

4.1 Kelet és Nyugat különbségei.............................................................................................. 49

4.2 Fönícia.................................................................................................................. 50

4.3 Az ókori Hellász.................................................................................................... 56

4.3.1 Hellász természeti viszonyai..................................................................... 56

4.3.2 A homéroszi kor..................................................................................... 57

4.3.3 A görög gyarmatosítás és a tudomány kezdetei........................................ 58

4.3.4 Szellemi fejlődés a 7-4. században........................................................... 60

4.3.5 A hellenisztikus kor................................................................................. 71

4.4 A Római birodalom................................................................................................ 77

4.4.1 A birodalom és a tudomány kapcsolata................................................... 77

4.4.2 A római földrajz kibontakozása............................................................... 79

4.4.3 Földrajztudomány és felfedezések a császárság korában.......................... 83

4.4.3.1 Sztrabón.................................................................................. 83

4.4.3.2 A tudomány fejlődése és az oikumené bővülése Sztrabón után... 84

4.4.3.3 Ptolemaiosz.............................................................................. 91

4.4.3.4 Róma oikumenéje Ptolemaiosz korában.................................... 94

A használt fontosabb földrajzi nevek jelenlegi megfelelői............................................................ 97

Irodalomjegyzék...................................................................................................................... 99

 


[1]. A "kereskedelmi" jelző persze takarhat mást is. Az emberiség története számtalan példát mutat arra, hogy a nomád népek rendszeresen megvámolták - ha másként nem ment, rablóháborúk formájában - a földművelő népeket. A Kaukázus előterében feltárt régészeti maradványok szerint, ebben az időben, talán épp ezen sztyeppei népek ellen emelték azt a védműrendszert, amely kísértetiesen hasonlít a kínai nagy falra. Lehet hogy Mezopotámia lakói ezzel az előretolt védművel igyekeztek harcias szomszédságukat elszigetelni?

[2]. Potamosz a folyóisten volt a görög mitológiában. Sok történész ezen kultúrák társadalmi-gazda­sá­­­gi viszonyait az un. ázsiai termelési móddal azonosítja.

[3]. Mivel ezen ősi társadalmak öntözéses gazdálkodása megszólalásig hasonlít az oázis-gazdálkodáshoz, ezért sok kutató úgy tekint pl. a Nílus-völgyre, mint egy hosszan elnyúló óriási oázisra.

[4]. Érdekesség, hogy a "deseret" elnevezés görög és latin közvetítéssel átkerült egyes európai nyel­vekbe is (pl. angol), jelentése pedig sivatag lett.

[5]. Az ókorban a Nílustól nyugatra elterülő térségeket egységesen Líbiának nevezték. A Líbia kifejezés a köztudatban átment a kontinens egészére is, ezen csak a római hódítás változtatott.

[6]. A Harris papirusz egy 38 m hosszú, Kr.e. 1168 körül keletkezett papirusztekercs, amelyben IV. Rámesszu fáraó lejegyeztette apja III. Rámesszu tetteit.

[7]. Újabban vannak olyan kutatók, akik szerint a Gilgames eposz nem egy valós személy megtörtént uta­zásainak állít emléket, hanem valójában csillagképek sajátos mitológiai feldolgozása. Ennek az kijelentésnek ellentmond azonban, hogy Uruk sumer város romjai között a régészek megtalál­ták a korai sumer uralkodók névsorát, az un. sumer ki­rálylistát. Ez a Kr.e. 2100 körül keletkezett dokumentum tartalmazza Gilgames nevét is.

[8]. Ez mindenesetre a későbbi kínai történetírók kitalálása.

[9]. Kína mindenkori elnevezése - és ez különlegesség a világtörténelemben - nem a nép nevéből alakult ki. A más népeknél bevett gyakorlat szerint vagy a főváros neve vagy valamilyen vele kapcsolatos fogalom lett az állam névadója (Pl.: Róma lakói latinok voltak, mégis a Római Birodalmat [Imperium Romanum] és nem a Latin Birodalmat alapították meg), vagy a nép neve lett az ország névadója (Pl.: a görögség a saját, barbároktól való megkülönböztetést szolgáló neve, a hellén, lett az ország névadója [Hellas=Hellén emberek országa]). Kínában viszont vagy az uralkodó dinasztia volt a névadó, mint pl. Sang birodalma, vagy a főváros. Sang fővárosa Jin volt, így ez is szerepel országnévként. Sőt, a kettő kombinációja, a San-Jin is széles körben elfogadott volt.

[10]. Mivel a birodalom alapításának időszakában, sőt még évszázadokon keresztül azután is, Kína lakói szinte semmit sem ismertek a távolabbi területekből, ezért "jogosan" azt tartották, hogy kultúrájuk minden más kultúra felett áll és a többi nép "csak" barbár. Ez a szemléletmód nem egyedülálló a világtörténelemben: a görögök, vagy a rómaiak ugyanígy vélekedtek a más kultúrájú népekről, és a későbbi évszázadokban is hasonló volt a helyzet.

[11]. A selyemút, legalábbis Kína számára, ekkor még nem létezett. A selyem előállítóinak fogalma sem volt arról, hogy milyen messzeségbe jutott el termékük, és azt sem tudták, hogy pontosan milyen útvonalon került el a távol-keleti luxuscikk a nyugati fogyasztókhoz.

[12]. A rómaiak először Kr.e. 53-ban ismerkedtek meg a selyemmel. Ekkor Marcus Licinius Crassus konzul, Iulius Caesar triumvirtársa és Syria helytartója, átkelt az Eufráteszen és megtámadta a parthusokat. A döntő - Carrhae melletti - ütközet elején a parthusok kibontották hatalmas selyemzászlóikat. A ragyogó lobogóktól a római katonák annyira megijedtek, hogy a sereg megfutamodott. A római légiók egyik legnagyobb katonai vereségüket Carrhae mellet szenvedték el...

[13]. A "vér verejtékezése", aminek oly nagy jelentőséget tulajdonítottak, természetesen nem az isteni eredet jele volt, hanem a háton és maron előforduló, élősdiek által okozott fekélyek és daganatok következménye.

[14]. A kolostorokban élő, egyéb munkát lényegében nem végző szerzetesek csak így tudták magukat ellátni.

[15]. Ma Patna.

[16]. Ma Tamluk.

[17]. Valószínűleg Szumátra, vagy Jáva.

[18]. Turfan

[19]. Karashar

[20]. Kutcha

[21]. Tien-San

[22]. Issu-kul

[23]. Tokmak

[24]. Talas

[25]. Taskent

[26]. Szamarkand

[27]. Tukhara

[28]. Balteh

[29]. Bamiyan

[30]. Khavandha

[31]. Kashgar

[32]. Dunhuang

[33]. Kanton.

[34]. Mi sem bizonyítja jobban a japánok lebecsülését, hogy "vo-nu"-nak, "törpe rabszolgának", hívták őket. Csak évszázadok múlva, erős japán tiltakozásra változtatták meg ezt az elnevezést. Ekkor lett a szigetállam neve a "Ji-pen-kuo", vagyis a "A felkelő Nap országa", amit majd a portugál és holland tengerészek ferdítenek el Japánra.

[35]. Dzsidda

[36]. A főváros, Knosszosz, romjai ma Iraklion közelében láthatóak.

[37]. Nagyon fontos szerepet játszott Türosz a zsidó állam megszületésénél is. Amikor Salamon megalapítja királyságát éppen Hiram türoszi királytól nyer erre felhatalmazást, sőt, ami ennél sokkal fontosabb, pénzt. A Salamon által felépített Templomot is valószínűleg türoszi minták figyelembe­vételével építették meg. Salamon, aki a támogatás fejében elismerte Hiram elsőbbségét, a türoszi király adófizetője lett. Ha Salamon nem nyeri el Hiram támogatását, akkor nagyon is elképzelhető, hogy nem sikerül Jehova egyisteni létét elfogadtatni a sokistenhitű környezet hatására amúgy is politeista vallást követő zsidó néppel és így nem születik meg később a kereszténység... Milyen kevésen múlnak olykor a világtörténelmi jelentőségű események...

[38]. Karthágó lakóit punoknak nevezték a rómaiak, így a pun elnevezés főleg Róma pun háborúival vált ismertté.

[39]. A Hérodotosz által ismert világban ilyesmi nem fordulhatott elő, hiszen a Ráktérítőtől északra fekvő területeken a Nap járása (és így az árnyék járása is) a föníciaiak által leírtnak pont a fordítottja. Bár a Ráktérítő és az Egyenlítő között már elméletileg megfigyelhető a hajósok által leírt árnyékív, de a Nap viszonylag nagy horizont feletti magassága és a terület ismeretlensége együttesen oda hatott, hogy még az olyan világutazó, mint Hérodotosz, sem ismerte ezt a jelenséget.

[40]. Karthágó lakóit a görögök libophoinikoi-aknak nevezték. Ez magyarul "afrikai vörösesbarna bőrű emberek"-et jelent.

[41]. Bár korábban már Akkád is alkalmazott zsoldos csa­patokat, de Karthágó volt az, amelyiknél ezek váltak a had­sereg alapjává.

[42]. Egyes források arra is utalnak, hogy Hanno expedíciójának volt egy másik célja is: Afrika megkerülése.

[43].  Az őslakosság kulturális hatását mi sem tükrözi jobban, mint az, hogy olyan - a későbbi görög fejlődéstől elválaszthatatlan - szavak, mint pl.: tenger, babér, ciprus, füge, olajfa, szőlő, bor, cserép, fazekasagyag, agyagedény, réz, bronz, bánya, halászháló, ház, szoba, kenőolaj, szobor, kereskedő, tolmács, úr, király, kormányzó, döntőbíró, versenybíró, elöljáró, uralkodó, követ, nép, szolga stb. nem görög eredetűek, hanem a leigázott őslakosságtól átvett jövevényszavak.

[44]. Az Iliász és Odüsszeia a vizsgálatok szerint nem egy szerző műve, hanem több ember alkotása. Lehetséges, hogy az a dalnok, akit Homérosznak neveznek, a szerzők egyike volt, vagy a már elkészült részleteket ötvözte egybe. PAGE, D. L. még azt is feltételezte, hogy az Iliász költője nem ismerte az Odüsszeiát! A két művet - jelenlegi ismereteink szerint - egy (vagy több?) költőnemzetség alkotta meg, hiszen jól megfigyelhető nyelvi és stiláris különbségek vannak bennük. (Lsd. RITOÓK Zsigmond (1973) A görög énekmondók (Akadémiai) pp. 15, 22-25)

[45]. A borostyán ógörög neve elektron, volt. Nem véletlen, hogy az elektromosság elnevezője lett, hiszen a megdörzsölt borostyán elektromos jelenségeket mutat.

[46]. Éppen emiatt eredeti elnevezése "fizika" volt, és csak később keresztelték át "filozófiára", és lett a "fizikusból" "filozófus".

[47]. Milétosz a korai görög demokrácia korának legjelentő­sebb városa. Ekkoriban az ion Milétosz volt a görög kul­túra központja, nem pedig Athén. Athén ekkor még vidéki­es, nem túl jelentős város, bár Thészeusz király uralma alatt már megkezdődött az a fejlődés, ami Hellász vezető­jévé teszi majd. Ezt a szerepet azonban majd csak akkor veheti át, amikor Kr.e. 494-ben a perzsa uralom ellen fellázadó Milétoszt a felülkerekedő perzsák elpusztítják.

[48]. A folyótorkolatok elnevezése, a delta, is innen származik.

[49]. Néhány évtizeddel később hasonló sorsra jutott Szókratész is.

[50]. Az attól való félelem, hogy besodródnak a forró övezetbe és ott pusztulnak el, még a 15. század elején is szorongással és rémülettel töltötte el a hajósokat.

[51]. A német egyetemekre kinevezett tanároknak még a 18. század elején is esküt kellett tenni, hogy nem fognak Arisztotelész tanításaitól eltérni!

[52]. A dogmatikus gondolkodás elrettentő példáját szolgáltatták évszázadokon keresztül az arisztotelészi tévedéseket is kritika nélkül elfogadó "tudósok". Arisztotelész, aki életében nemigen láthatott jeget, egy helyen azt mondta, hogy a jég nehezebb mint a víz, és csak azért úszik rajta, mert túl nagy lap és nem tud elsüllyedni. Galileinek a 16. (!) században úgy kellett bebizonyítania Arisztotelész tévedését, hogy egy darab jeget víz alá nyomott, és a jég onnan felszállt, tehát könnyebb, mint a víz!

[53]. Arisztotelész ezen állítása az alkímia elméleti alapja lett. Maga az "alkímia" név valószínűleg Egyiptomra utal, hiszen Egyiptom régi arab neve "chemi" volt.

[54]. Ezt Arisztotelész azzal "bizonyította", hogy Marokkóban és Indiában is használnak elefántot háziállatként, de a két terület között sehol sem... Arisztotelész ezen tévedése a Kr.u. 2. század legnagyobb földrajzosánál, Ptolemaiosznál is megjelenik majd, és ennek komoly kihatásai lesznek a nagy földrajzi felfedezésekre. Kolombusz azért mert nekivágni a nyugati útnak, mert Ptolemaiosz nyomán egymáshoz közelinek vélte Spanyolország és Kína partjait.

[55]. A Guardafui-fok, vagy ahogy a görögök nevezték: az Illatok-foka (Prom. Aromatous)

[56]. Ma Barcelona.

[57]. Ma Tarragona.

[58]. A mai Mont-Saint-Michel.

[59]. A Kent név valószínűleg a terület kelta elnevezéséből (Kantion) származik.

[60]. Plinius szerint Pütheász itt 80 kudé (kb. 35 m!) magas dagályt mért. Mivel a görög utazó megállapításai évezredes távlatból is többé-kevésbé megállták a helyüket, ezért valószínű, hogy Plinius idézte helytelenül Pütheász mérési eredményét.

[61]. Pütheász szerint egy-egy vihar után a víz tömegesen vetette partra a borostyánkő darabokat, és a bennszülöttek az összegyűjtött borostyánnak csak a szebb darabjait adják el a kereskedőknek, a kevésbé szép és a nagyobb darabokkal lakásaikat fűtötték.

[62]. Pütheász beszámolt arról is, hogy itt is talált egy Tanaisz nevű folyót. Emiatt is komoly támadások érték az ókori földrajzosok részéről, hiszen a Tanaisz a mai Don neve volt. Persze azt nem tudhatták, hogy a don, tan, dun, dvin szótag sok nyelvben folyót jelent, így Pütheász Tanaisza valószínűleg a mai Nyugati-Dvina lehetett, persze az ott élő nép kiejtésének megfelelően. Az utazó szerint ez a folyó volt a határ a kelták és a szkíták között.

[63]. II. Philipposz (Kr.e. 382-336), a legendás makedon harcrend, a falanx megteremtője gyilkosság áldozata lett. Halála volt a jeladás az általa meghódított görög város­államok lázadására.

[64]. Ceylon nagyságát Oneszkritosz erősen eltúlozta, és így került be a földrajzos munkákba is. Ennek következménye az is, hogy Ptolemaiosz térképén Ceylon kiterjedése meghaladja Indiáét!

[65]. Az emberiség története számtalan példával szolgált arra, hogy ha valaki valamit felfedezett, vagy először kezdett gyártani, vagy valamilyen közérdeklődésre számot tartó dolgot cselekedett, akkor az illető személy vagy cég neve összeforrott az eredménnyel. Pl. a Xerox cég által gyártott fénymásolók terméke, mint xerox-másolat vált ismertté (vagy ugyanezen esetben "xeroxolni" ige!), vagy az útikalauzok esetében az első nemzetközileg is elismert útikalauz kiadó neve összemosódott az útikalauz fogalommal (Beadeker - bédeker).

[66]. A könyvtár állománya Kr.e. 250-ben már több, mint 500.000 papirusztekercs volt, a Szerapeum templomban pedig további  kb. 43.000 tekercset őriztek!

[67]. Hérón neve technikai újításai révén a legismertebb. Ő volt az, aki az emberiség történetében először ké­szített gőzzel meghajtott szerkezetet, de az adott törté­nelmi kö­rülmények között újítása csupán érdekes játék le­hetett.

[68]. Megjegyzendő, hogy az etruszk kultúra kutatói között vannak olyanok, akik szerint az etruszkok nem tengeren érkeztek Etruriába, sőt vannak olyanok is, akik szerint nem is vándoroltak, hanem helyben fejlődtek ki a korábbi kultúrákból.

[69]. Karthágó fegyverrel is meghódította a partvidéket és megalapította Új-Karthágót. Ma ezt a várost Cartagenának nevezik.

[70]. Az Ibériai-félsziget ezüstbányáiról volt nevezetes abban az időben.

[71]. A félsziget egészének a meghódítása azonban ezzel nem ért véget. A hegyes ÉNy-i vidék, Cantabria és Asturia, utolsó szabad törzseit csak Kr.e. 26-19 között sikerült leigázniuk, így a terület teljes megismerésére és leírására is csak ekkor nyílhatott lehetőség.

[72]. Kr.e. 146-ban Korinthoszt, 148-ban Makedóniát, 118-ban Dalmáciát, 100-ban a Kárpát-medence déli részét, 87-től a Fekete-tenger partvidékét, Arméniát és a Kaukázus vidéket, 74-ben az Alduna vidékét és Cyrenaikát, 58-50 között Galliát, 38-ban Hispaniát, 30-ban Egyiptomot foglalták el.

[73].  Amikor a 2. pun háború után a rómaiak felmérték Hannibál útját és mérföldkövekkel jelölték meg, akkor nyílott lehetősége Polybiosnak, hogy a Róma iránti csodálatában végigjárja a nagy hadvezér útvonalának egy részét. Szerette volna látni, hogy mit tu­dott az az ember, akit végül Róma is csak alig tudott legyőzni.

[74]. P. C. Scipio Aemilianus neve a történelemben Scipio Minor-ként vált ismertté.

[75]. Valószínűleg a Szenegál-folyó.

[76]. Valószínűleg a Zöld-fok.

[77]. A görög-római utazó nyomát sem lelte azoknak a föníciai kereskedelmi telepeknek, amelyeket még Karthágó hajósai létesítettek a nyugat-afrikai partvidéken. Valószínűleg a hosszú pun-római ellenségeskedések és az atlanti kereskedelem római kézbe kerülése sorvasztották el ezeket a településeket.

[78]. Nagyjából a mai Marokkó és Nyugat-Algéria.

[79]. Ez a Publius Crassus valószínűleg Caesar triumvirtársának az apja volt.

[80]. A korabeli földrajzosok ugyanis ezeket a népeket keltáknak tekintették, legalábbis Caesar hadjárataiig.

[81]. (II.5.11)

[82]. A források szerint Zenodus mérnök 14 év, 5 hónap és 9 nap alatt fölmérte a birodalom keleti , Theodotus 20 év, 8 hónap és 10 nap alatt fölmérte az északi és Polyclitus 25 év, 1 hónap és 10 nap alatt fölmérte a déli részét.

[83]. A Tabula peutingeriana-át szokták CASTORIUS-féle tér­képnek is nevezni, hiszen 250 és 340 között készítette egy Castorius nevű földmérő, valószínűleg az Agrippa-féle térképezés eredeti (1. századi) anyagának felhasználásá­val. A térkép 11-12. századi másolatban maradt ránk, amelyet 1500 körül találtak meg

[84]. A mai Jemen népeinek felmérhetetlen gazdagságát nagy lelkesedéssel ecsetelte THEOPHRASZTOSZ (kb. Kr.e. 372-287), Arisztotelész tanítványa, "Botanika" c. művében. Részletesen leírta azt is, hogy miként nyerik a tömjént és a mirhát és hogyan szállítják azt távoli tájakra. Saba nevű fővárosuk (ill. Sába királynőjének) gazdagsága ma is közmondásos...

[85]. Ma Szuez.

[86]. A flottaművelet célja, mint szinte mindig a római történelemben, nem a földrajzi ismeretek bővítése, hanem az előrenyomuló szárazföldi hadsereg támogatása volt...

[87]. Lucius Seneca, a kor neves filozófusa volt Néró neve­lője. A "kissé őrült" császár különös módszerrel ölette meg: egy kád forró vízbe ültetve felvágatta ereit és kivérez­tette.

[88]. A mű 3 könyvben, Kr.u. 43 körül jelenhetett meg.

[89]. Caius Plinius Secundus (Kr.u. kb. 23-79 augusztus 25.). Születésének ideje bizonytalan, időpontjára fogadott fiának, ifjabb Pliniusnak Baebius Macerhez írt leveléből következtethetünk. A levélből kitűnik, hogy a Vezúv kitörése idején 56 éves volt.

[90]. Esetükben az "idősebb" és "ifjabb" jelző csupán a megkü­lön­böztetést könnyíti meg, hiszen ezen jelzők nem tartoztak eredetileg a nevükhöz. A történészek ad­ták nekik ezeket a mellékneveket, hogy könnyebb legyen a két Pliniust megkülön­böztetni egymástól.

[91]. Innen származik a Skandinávia és Norvégia elnevezés is.

[92].  Mivel egyiptomi születésű görög volt, ezért neve helyesen Hippalosz, csak Plinius latinosította. Élt a Kr.e. 1. sz-ban.

[93]. Kínát, mint azt már korábban említettük, mindig az uralkodó dinasztia nevével nevezték el. Ebben az időben Kínában a C'in-dinasztia uralkodott. A C'in szót a görögök valószínűleg csak thetával()tudták leírni, mert ők a thetát félig c-nek ejtették. A thetát a latinok th-val írták, így lett a C'ina szóból többes számban Thinae. Ezt aztán a helyesebb kiejtés miatt később Chinae-nek írták, amiből az összes változat (China - Kína) származik.

[94]. A parthus iráni eredetű, a perzsákkal rokon nép voltak.

[95]. A kusán nomád nép volt. A kusánok lényegében a - Kína terjeszkedésével kapcsolatban már korábban említett - jüecsi nép egyik törzsét alkották.

[96]. Eredetileg Al Madzsiszti.

[97]. Fő műveit Kr.u. 140-150 körül adta ki.

[98]. Ráadásul ezt az adatot a 36. szélességi körre vonatkoztatta, amely köztudomásúlag sokkal rövidebb, mint az Egyenlítő.

[99]. Ptolemaiosz fokokban és percekben közölte a földfelszíni koordinátákat, bár ténylegesen nem volt olyan eszköze, amellyel ilyen pontossággal mérhetett volna! A középkori tudósok előtt az ilyen pontosságú adatközlés még hitelesebbé tette Ptolemaiosz tévedéseit. Így lehetséges az, hogy még a perceket is kritikátlanul elfogadták, pedig a fokokban is nagy volt a bizonytalanság.

[100]. a, 210 körül Septimus Severus (193-211) róma császár elrendelte Róma fel­mé­ré­sét. Az 1:250-es (!) térképeknek csak töredékei maradtak fenn.

    b, Macrobius Cicero "Somnium Scipionsis" és "Saturnalia" c. munkáihoz magyarázatokat fűzött. Az általa elkészített klímaövej térképei az egyházi írásokban még évszázadokig visszatértek.